2021. október 4., 13:17

Zsákban futás Gyimesivel, Ravasszal

Lassan mondom, hogy a ravaszkodó, sunyi politikai kalandorok és a rogyadozó hídpillérek korhadó málladékát söprögetők is megértsék: a felvidéki magyarságnak nem csókos haverokra, bizniszbarátokra van szüksége, hanem korrekt, egyenrangú partnerekre.

szlovákiai magyarok
Fotó: Wikipedia

A szubszidiaritás elvének, a nemzetközi egyezmények betűjének és az államközi szerződések szellemének a betartására. Ezt lassan,

tagolva ismételjük el többször, mint kisdiák a memoritert, hogy a zavarkeltők, a kútmérgezők és a titkosszolgálat mézesmadzagját nyalogató szlovákiai Bach-huszárok is felfogják, mi, felvidéki magyarok nem dőlünk be nekik.

Mert talán nem mondjuk el elég gyakran, hogy az érdekeink érvényesítéséhez erőre, erős képviseletre van szükség, s azután lehet haverkodni és keresni a közös nevezőket (már ha van hozzá a túloldalon is érdeklődő). Az azonban sehová sem vezet, amikor a kisebbség alkalmi barátok hóna alá bújva, az önfeladást gyakorolva próbál valamit is elérni. Ez enyhébb megfogalmazásban is olyan, mint a zsákban futás. A tíz évig pufogtatott érveket, hogy a társadalmi békét a Most–Híd gyászos szereplése ültette el Szlovákiában, talán maguk sem hiszik el.

A szervilizmus azonban nem sok jóval kecsegtet. Ez a gyávaságról és a sunyi számításról szól, amely miatt tartunk ott, ahol. A behúzott nyak és a Stockholm-szindróma mindenütt jelen levő átkáról.

Arról az évtizedek óta megszokott gyakorlatról, hogy ha száz magyar között megjelenik egy szlovák, akkor a száz magyar az egy kedvéért bokát összecsapva szlovákul mondja a tósztot. A mellébeszélés gyengécske érve: hogy ő is megértse, miről beszélünk, hogy ne érezze magát kirekesztettnek, hogy meg ne sértsük szegénykém érzékenységét.

Ennél persze többről volt szó, amikor Bugár Béla, Gyimesi György és Mózes Szabolcs a komáromi Matica-székházban egyenes adásban cserélt véleményt egy „progresszív értékrendű” szlovák liberális lapnak a mi állapotainkról. Természetesen szlovákul, merthogy valamennyien magyarok voltak, beleértve a kérdezőt, Szalay Zoltánt is. Az egyesítésről és a felvidéki magyarokról cseréltek eszmét az urak. Azt hiszem, nem vagyok egyedül a véleménnyel, hogy

Bugár Béla már ne mondjon véleményt semmiről, főleg ne a felvidéki magyarokról, Gyimesi György pedig a kormánypártban próbálkozzon magának a szájkarate művelésén kívül valamiféle erőteret kikönyökölni. Ez eddig nemigen sikerült neki.

Hanem annak a pártnak (melynek a neve egy müncheni székhelyű nemzetközi pénzintézetére hasonlít) az egyik vezetője, aki a megújulást és az összefogást hirdeti, skrupulusok nélkül összeül kvaterkázni a Pomlé géniuszával és annak a szlovák pártnak a képviselőjével, amely párt a kormányzása rövid másfél éve alatt csak elvett a jogainkból, nos az a vezető engem ne akarjon vezetni. Ha pedig megvezetni akar, kikérem magamnak.

Azért ne essünk kétségbe, kedves felvidéki magyarok, mert megszületett a megoldás minden bajunkra. Ravasz Ábelék megtalálták azt a bizonyos pattanást a bolha fütyeszén, amellyel majd kigyógyítanak minket minden bajunkból.

Megalapították a Kisebbségek Barátai Parlamenti Munkacsoportot, amelyhez találtak is egy liberális képviselőt bizonyos Miroslav Kollár személyében.

Díszmagyarjaink tehát ezentúl kormányoldalon és liberális vonalon is döngetni fogják a palánkokat a jogainkért. Ám mielőtt könnybe lábadna a szemünk a meghatottságtól, számoljunk. Ravaszék bizottsága egy darab liberális parlamenti támogatót (lobbistát) számlál, míg Gyimesi is ugyanekkora súllyal nyom a latban az OĽaNO magányos magyar lovasaként. Hogy mekkora érdekérvényesítési súllyal fog bírni ez a két erőcentrum, legalábbis mosolyt fakasztó.

Az egyik a szekérsaroglyában rázatja az ülepét, míg a másik a szekér után szalad. Hogy melyik mókásabb, a talpcsattogás vagy az ülőgumó ütemes pattogása, döntse el ki-ki maga.

Megosztás
Címkék