Vörös szőnyegek
Talán elkerülte a figyelmem, vagy az idén elmaradt a második világháborús győzelem ünneplése. Ha volt is, nagyon csendben történhetett, nem erről szóltak a híradások. Legalábbis a transzatlantinak nevezett nyugati világban. Mert Moszkvában most is parádés felvonulást tartottak, ami nem csoda, hiszen ott az állami kurzus elmaradhatatlan része a győzelmi csinnadratta. Elvárja az ottani néplélek. Ha már a sokkal kisebb rokon nemzetet négy éve nem sikerül legyűrni, legalább marad a történelmi reminiszcencia. Az idén ráadásul észak-koreai részvétellel, ami önmagában is jelzésértékű. És egyetlen uniós ország miniszterelnökének a részvételével, ami szintén figyelmet érdemlő.
Robert Fico szlovák kormányfő kapott is hideget-meleget, amiért a sok korholás és morgolódás, átrepülési tilalmak ellenére elutazott Moszkvába, ahol még vörös szőnyeget is gurítottak elé. Mi több, a Vlagyimir Putyin által adott fogadáson az orosz elnök éppen vele koccintotta össze elsőként a pezsgőspoharát.
A balliberális haladárok részéről persze ezúttal sem maradt el a háborgás, pedig a szlovákokat a Vörös Hadsereg – ami nem teljesen azonos az oroszokkal, hiszen az ukránoktól a tatárokig sok náció fiai harcoltak a nagy honvédő háborúban – mégiscsak felszabadította (minket, magyarokat kevésbé), így Szlovákiában teljesen helyénvaló megemlékezni a hősi halottakról. Putyinnal pezsgőzni már kevésbé szalonképes gesztus napjainkban. S lehet, ez egyszer a progresszíveknek van igazuk, hogy megemlékezni itthon is méltó módon lehetett volna, például a Slavínon, az elesett katonák Pozsony fölötti emlékművénél.
De nemcsak ők morgolódtak. Friedrich Merz német kancellár is korholóra vette a figurát, amikor egy stockholmi sajtótájékoztatón megjegyezte: „Robert Fico tudja, hogy ebben nem értünk egyet. Nagyon bosszant a dolog, és erről a moszkvai napjáról el fogunk beszélgetni vele.” Hát, ez úgy hangzott, mint egy burkolt fenyegetés. Ráadásul attól a német kormányfőtől, aki Európa egyik urának képzeli magát, holott már odahaza, Németországban sem úr, legfeljebb közjogi értelemben; úgy ül fél üleppel a nyeregben, hogy a kormányába vetett bizalom lassan eléri azt a szintet, amikor illenék lemondania. De hát ilyenné vált a nyugat-európai térfél.
Hasonló cipőben jár Emmanuel Macron francia elnök és Keir Starmer brit kormányfő is. Bár a „nagyok” egyre kisebbé zsugorodnak, és az eljelentéktelenedésük egyre nyilvánvalóbb, mint az is, hogy rossz irányba navigálják az öreg kontinenst, a kivagyiságuk, a fennhéjázásuk a régi. A szlenggel szólva: nagy az arcuk. Majd ők megmondják, kinek mit szabad, és honnan kel a nap. Ki kivel akar vagy nem akar ünnepelni. Esetleg háborúzni.
Május elején azt sem kísérte nagy tapsvihar, hogy huszonkét éve csatlakoztunk az Európai Unió csodálatos családjához. Itt-ott megjelent a híradásokban egy-egy futóversenyről, harmonikás fesztiválról szóló tudósítás, de a nagy örömködést elnyomta a feszült figyelem, ami a magyarországi parlamenti választásokat övezte és követte. Mintha egész Európa arra figyelt volna, mi történik Magyarországon. Hogy milyen fontosak lettünk egyszeriben!
Pedig csak annyi történt, hogy jött egy kormányváltás, ami a Kárpát-medencében ugyan nagyobb változásokat hoz majd, de az uniós (senki által meg nem választott) vezetők továbbra is rághatják a körmüket, hogy győztek-e vagy törököt fogtak? Sikerül-e a renitens magyarokat beterelni a nyitott társadalomnak csúfolt zárt karámba, sikerül-e betapasztani a szájukat, vagy a nemzet akarata erősebb lesz, mint a brüsszeli diktátumok? Az ember azért reméli, hogy ezután sem lesz migránsok nyakló nélküli befogadása, LMBTQ-propaganda meg semmi egyéb, ami az ország szuverenitását és a magyar nép érdekeit támadja. De hát ez hamarosan kiderül.
A nagy kérdések mögött, amelyekkel a vasárnapi ebéd közben zaklatják a szlovák tévéadók a polgárokat, ott lapul számtalan „kis, semmitmondó” probléma, amelyek a kisember számára nagyon is nagyok, szinte megoldhatatlanok. Kell-e ünnepi pótlékot fizetni azoknak, akik május nyolcadikán, ünnepnapon dolgoztak, maradjon-e a tizenharmadik nyugdíj, hány kisvállalkozót tesz tönkre a „konszolidációnak” nevezett sanyargatás? Ezek mind ott púposodnak a vörös szőnyeg alatt, amin a miniszterelnök úr vonulgat. És ott kandikálnak kifelé a miránk vonatkozó további címszavak, mint a Felvidék szó használata, a Beneš-dekrétumok, a lex Beneš, a máig megoldatlan kettős állampolgárságot tiltó törvény, amiről már a kutya sem ugat, meg sok egyéb, amelyektől félrenyeljük a húslevest. Már akinek futja húslevesre.
Az írás a Magyar7 2026/20. számában is olvasható.
