Volt egyszer egy országos szavalóverseny...?
Minap a kezembe került egy pecsét, rajta: Szlovákiai Magyar Vers- és Prózamondók Egyesülete. Magam is meglepődtem, ilyen is volt? Volt bizony, ahogy Pódium Színházi Társaság is. Ezen szakmai szervezetek feladata volt még a kilencvenes-kétezres években az egyes országos fesztiválok (Tompa Mihály Országos Verseny, Jókai Napok, Duna Menti Tavasz, Egressy Fesztivál) koordinálása. Mára mindez a múlté, annak is örülünk, ha egy-egy országos fesztivál megrendezésre kerül. Jött a Covid, majd a Kult Minornak nevezett valami minősíthetetlen és átláthatatlan működése, nem egyszer ámokfutása. Szóval, minden téren vesztésre állunk.
Arról nem is beszélve, hogy az ún. rendszerváltás után még biztos lábakon állt a kisebbségi kultúra, több mint ötszázezres magyarsággal a háta mögött. Ma egy teljesen szétesett, atomjaira hullt közösséget látunk, amelyben még azok a bizonyos „szent őrültek”, „egyfecskék” is megfáradtak már. A rimaszombati gálán mellettem ülő nagybalogi alapszervezet mindenese – aki férjével együt 18 éve irányítja példaértékűen az alapszervezetét –, keserűen jegyzi meg, úgy tervezték, megvárják a húsz évet, de ma már úgy látja, az idén befejezik. Egyre kisebb az érdeklődés a rendezvényeik iránt, s a pályázati pénzek is teljesen rendszertelenül csordogálnak, ha csordogálnak egyáltalán.
Évekkel később ezen elv alapján került a falusi színjátszók fesztiválja (később Egressy Fesztivál) Királyhelmecre, majd az ottani kedvezőtlen fogadtatás után Szepsibe és Buzitára. Rimaszombatban örömmel fogadták a Csemadok országos vezetésének a döntését, s az első versenyre 1992 április végén került sor, ahogy mintegy 30 éven át mindig ebben az időpontban. A kisebbségi pénzeket elosztó alapok áldatlan működése miatt április végén sosem volt pénz, a szervezőknek többnyire az adott szó hitelére hivatkozva kellett megszervezni a versenyt (volt, amikor maga a miniszter garantálta, hogy nyugi, lesz pénz, csak nem tudni, mikor), s az majd csak októberben-novemberben jött meg. De tudták, hogy megjön, hisz a szavalóverseny kiemelt országos rendezvénynek számított.
Erre már történt kísérlet 1999-ben is, de akkor a Pódium Színházi Társaság még nem engedett a helyiek támadásának, azzal is megfenyegetve a helyi szervezőket, hogy azonnal visszaviszik a vers- és prózamondók versenyét Dunaszerdahelyre és Komáromba. Végül a helyiek meghátráltak, s bár Kamenár Évát egy ideig nem fogadták vissza (ahogy több zsűritag is tiltólistára kerül), e sorok szerzőjét bízták meg a szakmai szervezéssel, s ekkor jött létre Újváry László kezdeményezésére a bevezetőben említett szakmai szervezet is, amely – mint gyorsan kiderült –, tiszavirágéletet mondhatott magáénak, bár nem lennék meglepve, ha még mindig be lenne jegyezve, ahogy azon sem lepődöm meg, hogy máig rendszeresen hívnak a kulturális minisztériumból és máshonnan, érdeklődve a verseny ügymenete miatt.
Azon a bizonyos 25. jubileumi rendezvényen a helyi szervezők úgy döntöttek, mit nekik szakmaiság, ha már ők pályáznak, akkor döntsenek ők mindenről, a zsűriről, a kísérőrendezvényekről, s arról is, kit vehet részt a versenyen, s ki nem. A Covid miatt a szervezők két évadot is kihagytak (másutt csak egyet), majd a kultúrház készülő felújítására és a már nem létező Covidra hivatkozva átengedték a szervezést az érsekújváriaknak, akik köszönték a lehetőséget, éltek is vele, bár a VI. kategóriát nem vállalták.
A vesszőfutás tavaly is folytatódott, a harmincadik jubileumi évfolyamon, amelyet a Kult Minor döntésképtelensége miatt júniusra halasztottak, ráadásul a Jókai Napok idejére. Sok versenyzőnek döntenie kellett, melyiket választja a kettő közül, s még arra se ügyeltek, hogy legalább a két rendezvény díjátadó gálája ne egy időben legyen. Több rimaszombati győztesről ezért nem készült például tévéfelvétel, sőt volt olyan kategória, ahol a második helyezett sem volt jelen a gálán.
Ahogy még a kultúrház felújítása sem kezdődött el. A szakmaiság hiánya erősen éreztette magát a nevezéseknél és a zsűrik összeállításánál is. Csak pár példa: volt olyan diák, akinek a nevezését csak azért nem fogadták el, mert az szlovák középiskolában tanul (ilyen az, amikor önmagunk alatt vágjuk a fát), ráadásul drámapedagógiát. Ugyanez a diák bezzeg részt vehetett a komáromi Kaszás Attila Fesztiválon, hisz ahogy annak főszervezője elmondta, úgyis a zsűri dönt a tehetséges fiatalokról. Ahogy a Hviezdoslavov Kubínon is.
Ennél is szomorúbb volt, hogy nem indulhatott az a kassai rendkívül tehetséges fiatalember, aki tavaly megnyerte a IV. kategóriát, ahogy az Egressy Béni Fesztivál, majd az idei Jókai Napok legjobb férfialakításának a díját is hazavihette, s mit ad Isten, az idén épp aznap felvételizett a budapesti színművészetin, amikor a kerületi döntő volt. Tanárnőjével fel is ajánlották, hogy videófelvételt küldenek, amit a szervezők nem fogadtak el. Hát ilyen jól állunk?
Meglehetősen jól ismerem a szakmát, de magam is több olyan zsűritaggal találkoztam az idén, akinek a nevét sosem hallottam még, s például a VI. kategóriában egy győri együttes két tagja is a zsűriben ült, a harmadik tag pedig maga is érintett volt az egyik versenyző csoport lévén. Mivel az elmúlt években egy időben rendezik meg a döntőt (voltak idők, amikor a legjobbak egymás után versenyeztek), a legjobb akaratom ellenére sem láthattam minden fellépőt, így csak a gálára hivatkozhatok.
S bizony voltak egészen kiváló produkciók, s voltak egészen megkérdőjelezhető győztesek is. Az persze más lapra tartozik, hogy akadt olyan bronzsávos is, akit pár hete vettek fel a pozsonyi színművészetire. Emlékszem, pár éve Dino Benjamin szintén bronzsávos lett, majd egy héttel később bekerült a budapesti színművészetire, s most már a Vígszínház egyik fontos színésze, aki nemcsak főszerepeket játszik, hanem rendez is.
Ahogy évekkel ezelőtt megszűnt a Kulcsár Tibor-díj, az író-olvasó találkozók, de az annyira szeretett hanvai kiruccanások is, sőt már a megzenésített versek képviselőinek városi bemutatkozásával sem találkoztunk. Jó volt látni a megnyitón az ezen a fesztiválon feltűnt Kicsi Hang duót, de miért nem hívták meg a szervezők a tavaly Liszt-, idén pedig Kossuth-díjat kapott Misztrál együttest a színeiben a rimaszombati Tóbisz Tamással? Ahogy mit keresett egy vers- és prózamondó versenyen a Szőttes. Hangsúlyozom, nem az együttes ellen van kifogásom, de gondolom, Zselízen nem költészeti est várta a néptánc rajongóit. Arról már ne is beszéljünk, hogy az egész városban sehol egy plakát nem utalt arra, hogy emberek, most jön a Kárpát-medence egyik legnagyobb magyar rendezvénye…
Bár a kultúrházat tényleg felújítják, de két éve átadták az egykori kultúrház (ma közművelődési intézet) gyönyörűen felújított épületét, ahogy a Csillagház és más kultúrtermek is a rendelkezésre állnak. Emlékszem, amikor három éve kiderült, hogy egy időben a szepsi és a buzitai kultúrházat is felújítják, az ottani szervezők egy pillanatra sem gondolkodtak azon, hogy átengedjék a rendezvényt, sőt nem is engedték volna. Azonnal találtak póthelyszíneket a környéken. Szerettem volna zárásként azt írni, hogy „el a kezekkel Rimaszombattól”, de ahogy végigolvastam a soraimat, eszembe jutott, hogy Kamenár Évát idézzem, bizony azok a bizonyos „szent őrültek” hiányoznak mind a városból, mind magából a mozgalomból. Kivéve természetesen azokat a pedagógusokat, akik a leépítés ellenére évről évre lelkiismeretesen készítik fel a tehetséges diákjaikat, s fedezik fel azokat, akik továbbvihetik a stafétabotot, hogy a szlovákiai magyarság még egy ideig megmaradjon...
A szerző a Tompa Mihály Országos Verseny egykori főszervezője.
