2022. június 20., 08:40

Volt egyszer egy nagy dunai árvíz

Ötvenhét éve ötévesen nem sokat értettem az egészből. Csak azt láttam, hogy apámon és anyámon úrrá lett valami addig soha nem tapasztalt idegesség. Anyám idegesen futkosott a házban, egy bőröndbe ruhákat dobált, a pénzünket számolgatta… Apám meg az udvaron a tyúkokat próbálta egy rögtönzött ketrecbe behajtani, a disznókat meg felterelni az udvaron leállított traktor platójára.

csicsoi arviz
Illusztrációs archív felvétel

Először azt gondoltam talán végre kirándulni megyünk, együtt mindnyájan, hiszen lassan itt a nyár, s mi még sohasem voltunk el együtt otthonról. Igaz, hogy a testvérem még iskolába jár, de ilyenkor már úgy sem tanulnak semmi újat, s ki tudja, talán őt is kiveszik az iskolából a szüleim, és elmegyünk együtt valahova. Csak az nem fért a fejembe, hova viszik a disznókat meg a tyúkokat.

Velem senki sem törődött, magyarázatot se nagyon adtak, amúgy is csak a lábuk alatt voltam, és feleslegesen hátráltattam őket a munkában. Mígnem apám megsajnált, karon fogott, és azt mondta: „Gyere, most felmegyünk a padlásra”. Ennek aztán megörültem, mert a padlásra nagyon szívesen jártam fel, akkor is, ha a meredeken falhoz állított létra, mindig megrémisztett egy kicsit: mi lesz, ha éppen akkor dől el, ha a felénél leszek? De apám megnyugtatott, nem dől el az, masszív létra, gondosan megmunkált, és elmozdíthatatlanul ál a padlásfeljáróban.

A padláson mindig akadt valamilyen kincs, amire csak úgy véletlenül ráleltem, szerettem ott bóklászva, a poros tárgyak közt matatni, de most nem ezért mentünk fel, ami csakhamar nyilvánvalóvá is vált számomra. Miután felkapaszkodtunk a létra utolsó fokára, ahonnan felléptünk a lebetonozott padlásra, apám egy széket állított az egyik szellőztető tetőablak alá, és felemelt rá. „Nézz el arra egyenesen a távolba, a füzes fái felé, látod azt a csillogó vizet, ahogyan egyre csak hömpölyög mind-mind közelebb?” – mutatott apám kezével a víz irányába.  „De a nagytó a másik irányban van” – mondtam bizonytalanul. „Nem is a nagytó az, lányom, hanem a Duna, kiöntött, és most sebesen halad felénk, s ha ideér, elmos itt mindent a vízáradat” – mondta szomorú hangon apám.

Mire leértünk a padlásról, anyám már összepakolta a bőröndöket, én meg megértettem, hogy nem kirándulni megyünk most sem, hanem menekülünk a Duna vize elől. Lent már mindenkin úrrá lett a pánik, a szomszédok is kapkodtak fűhöz-fához, alig maradt időnk, a katasztrófára senki sem számított, pláne nem ilyen gyorsan. A rádió recsegve-ropogva harsogta, hogy „a Duna Kulcsod és Csicsó között átszakított egy 150 méteres töltésszakaszt, s a szakadás hamarosan még nagyobbra bővült”, így a víz megállíthatatlanul hömpölyög egyre közelebb, hogy elárassza az egész Alsó-Csallóközt. Megállítani nem lehetett, csak menteni a menthetőt.

Hamarosan elvitték az állatokat is az udvarunkból, biztonságos helyre az egyik távolabb eső szövetkezetbe. Apámnak a termelőszövetkezet állatainak mentésében is segédkeznie kellett, így el is ment otthonról, elbúcsúzott tőlünk, mert nem tudta, mikor találkozhatunk újra.

Bennünket, anyuval a csallóközcsütörtöki iskolába vittek, ott adtak nekünk menedéket. Az utazásra már nem nagyon emlékszem, csak az maradt meg a fejemben, hogy az út nekem akkor nagyon hosszúnak tűnt, mintha átutaztuk volna a fél országot, pedig még a járáshatáron sem mentünk túl. Én viszont addig, ötévesen, még a faluhatárnál se nagyon jutottam messzebbre, a nyarakat is otthon töltöttük mindig, legfeljebb a nagytóba jártunk le fürödni. Ezért tűnhetett nekem olyan hosszúnak az út.

A csütörtöki iskolában egy nagy teremben szállásoltak el bennünket, közösen aludtunk mindnyájan, matracokon, ki hol talált magának helyet. Mi, gyerekek nagyon élveztük a helyzetet, olyan volt ez, mint egy nagy közös táborozás a szülőkkel együtt. Futkostunk az iskola folyosóin, visongtunk, anyáink nem győztek csitítani bennünket. Egyetlen emlék maradt meg bennem az ott töltött napokból: volt egy szép virágos öves ruhácskám, anyámtól kaptam nem sokkal az árvíz előtt. Nagyon szerettem ebben a ruhában illegetni magam, de amikor anyám – akinek egyébként akkor még szokatlan volt a lefolyós mosdó, otthon csak lavórban vagy pléh kiskádban mosta a ruháinkat – az iskola mosdójában próbálta meg tisztára mosni a kedvenc ruhámat, ahogy próbálta a mosdóból leengedni a vizet, a lefolyó elvitte a ruhácskám övét is. Én persze éktelen bőgésbe kezdtem, sirattam a szép ruhám, és az árvizet okoltam mindenért. Ha ma szóba kerül valahol a nagy csallóközi árvíz, még mindig eszembe jut ez a keserű emlék.

Az igazi keserűség azonban akkor ért bennünket, amikor hazaértünk. Mivel akkor még mobiltelefonok nem voltak, csak hírfoszlányokat hallottunk távollétünkben arról, mi van otthon. A valóság azonban mindennél keserűbb és szomorúbb volt. Az összedőlt mórházak láttán sírva fakadtak az asszonyok, de még a gyerekek is. Sokaknak egy élet munkáját mosta el pillanatok alatt a víz, s talán valójában akkor tudatosultak bennünk igazán Petőfi szavai, ami azóta is gyakran eszembe jut, ha éppen a bősi vízerőmű táján járok: „Habár fölűl a gálya,/S alúl a víznek árja,/Azért a víz az úr!”

Persze sokáig senki sem kesereghetett, felülkerekedett az élniakarás meg a másik örök igazság: mindig minden megoldódik. Ahogy elvonult a víz, a romokat eltakarították, visszahozták az állatokat, és megindult az újjáépítés. A mi házunk – új építésű téglaház lévén – nem dőlt össze, de a víz azért nagy károkat okozott nekünk is.

Fel kellett szedni a házban az összes pallót, mert azok megemelkedtek, felpúposodtak a víztől, s az alatta lévő kavicsot először jól ki kellett szárítani. Emlékszem egész nyáron egy szobában aludt az egész család, szobáról szobára csak egy-egy lefektetett padlódeszkán jártunk, keltünk, vagy a köveken. Nekünk gyerekeknek ez is móka volt, mert a gyerek mindig mindenben megtalálja a játékot, a mókát. A felnőttek számára azonban korántsem volt ilyen vidám a dolog, a bútorokat is mind kidobhattuk, mert a víztől azok is felpúposodtak. Szép lassan azonban helyreállt a rend a faluban, persze nagy áldozatok árán. Az ember pedig megtanulta, nem árt résen lenni, s megelőzni a bajt. 1965. június 17-e sokáig eleven élt a csallóközi emberek emlékezetében – egyfajta mementóként.

Csak mintha mostanában megint kezdenénk megfeledkezni erről…

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.