Virtussal és fortéllyal

Például úgynevezett „tiszti szótárakat” állítottak össze, amelyek a közigazgatásban használt legfontosabb latin kifejezések magyar megfelelőit tartalmazták, hogy a hivatalnokok segítségére legyen a magyar nyelvű hivatalos szövegek elkészítésében. (Olyan segédeszköz, amelyre ma is szükség van, csak latin helyett immár a szlovák kifejezéseket illetően.)

Deák Ferenchez, a haza bölcséhez kapcsolódik ez időkből az alábbi történet: Zala vármegye arról döntött, hogy a megye hivatalos bélyegzőin az addigi latin nyelvű feliratot is magyarra cserélik. Új bélyegzőket készítettek, és a régieket annak rendje és módja szerint összetörték.  A magyar nyelvű bélyegzők ellen azonban tiltakozott a magyar nyelv ügyével nem túlzottan szimpatizáló udvari kancellária, és felszólította a vármegyét, hogy okmányaikon továbbra is kizárólag latin nyelvű bélyegzőt használjanak, mert egyébként azokat nem fogják érvényesként elfogadni. Deák Ferenc olyan megoldást javasolt, amellyel a Zala megyei ügyfelek érdekére tekintettel eleget tesznek a felsőbb utasításnak, de a tiltakozásukat is folyamatosan kifejezhetik: a széttört latin nyelvű bélyegzőket ragasztották ismét össze, így minden hivatalos iraton egy korábban már összetört bélyegző repedezett lenyomata fejezte ki a vármegye tiltakozását az udvari önkénnyel szemben.

Ami a történet kapcsán akaratlanul is eszünkbe juthat, hogy kisebbségi magyarként kétszáz év múltán is kísértetiesen hasonló, gyakran virtust és néha fortélyt igénylő nyelvi harcot kell vívnunk. Csak míg eleink a bécsi udvar, mi már az utódállamok kormányzatainak és közvéleményének magyarellenességével küszködünk évtizedek óta. Ahogy nekik, nekünk is szinte minden sor nyilvános vagy hivatalos magyar szövegért meg kell küzdenünk. Az ő dolguk sem volt könnyű, hisz a magyar nyelvnek a felsőbb iskolákban választható tantárgyként történő bevezetése és hivatalos nyelvként történő törvénybe iktatása között fél évszázad telt el. A rimaszombati születésű Decsy Sámuel 1790-ben írt Pannóniai féniksz, avagy a hamvából feltámadt magyar nyelv című műve adott programot e téren a reformkornak, és sajnos ma, két évszázad távlatából is tanulságos olvasmány.

Ebben a küzdelemben eleinkhez hasonlóan világosan kell látnunk, hogy hova akarunk eljutni, és mit akarunk elérni. Látszólag jól is állunk e téren, hiszen amennyiben a magyarok által választott magyar és vegyespártot nézzük, a magyar nyelv hivatalos regionális nyelvként való elismerése célként mindkét párt hivatalos programjában feketén-fehéren szerepel. Ezért is kapja fel a fejét az ember, amikor az utóbbi párt hivatalban lévő minisztere szerint a magyar nyelvű utastájékoztatás vagy a kétnyelvű menetrend már túlzó követelés. Miközben mindezt akár miniszteri hatáskörben is elő tudta volna írni, hisz ő maga nyilatkozta a dunaszerdahelyi magyar nyelvű vasúti tábla avatásán, hogy „az államtitkár csak próbálkozhat, a miniszter pedig határozatot hoz”. Szóval tanulság a jövőre nézve, hogy a választási program miniszterek számára is hasznos olvasmány lenne. Koalíciós tárgyalások előtt pedig a pártvezetők számára kötelező olvasmány. Már amennyiben egyáltalán osztanak majd lapot magyar nemzetiségű politikusnak. 

De éppen a magyar nyelvhasználat ügye az, amelyben a politikusnak ugyan különleges szerepe van (mert ha valóban a dolgát teszi, egy közösség igényét jeleníti meg), de csak egy szereplő a sok közül. A jó példát mutató szülőnek, a diákjait a magyar nyelvhasználatra buzdító pedagógusnak, a döntési helyzetben lévő polgármesternek, az ügyet forszírozó helyi képviselőnek, az áruját felcímkéző, vagy üzlete feliratát kihelyező vállalkozónak, a magyar nyelvű kommunikációt igénylő ügyfélnek, a magyar kiszolgálást előnyben részesítő vásárlónak, gyakorlatilag kivétel nélkül mindannyiunknak nélkülözhetetlen szerepe van abban, hogy megtartjuk-e, használjuk-e nyelvünket, és ezáltal a gyermekeink, unokáink is megmaradnak-e magyarnak.