2021. január 10., 08:44

Vétségek és kétségek

Most is élő a kép, ahogy egy éve, 2019 decemberében kollégámmal a lap híroldalainak szerkesztésekor azon egyezkedünk, hír-e nekünk, hogy Kínában valamilyen vírus ütötte fel a fejét. Vuhan messze van, volt is már ilyen, győzködtük egymást, hogy indokkal léphessünk át a híren. S február végére, ami addig biztonságos távolságnak tűnt, olaszországi képeken lett rémisztő valósággá.

Elképzelni is nehéz, milyen jelzőkkel kerül majd a történelemkönyvekbe a 2020-as év, csak annyi bizonyos, a koronavírus-járvány az egész világot megleckéztette, gazdaságokat tesz próbára, az emberi kapcsolatokat alakítja át, felülír mindent, amitől magunkat magabiztosnak és az életünket komfortosnak érezhettük.

Részünk lett a félelem, az emberi élet és halál rettegett statisztikává zsugorodott, miközben dőlnek ránk az információk és azonnal mindennek a cáfolata is,

hogy ezzel is erősödjön a zűrzavar és nőjön a bizonytalanság érzése.

Nincs általános recept a helyzetkezelésre, legföljebb a kommunikációs eszközök változnak országonként. És Szlovákia nem csak a vírussal folytatott harcban áll vesztésre, Igor Matovič és kormánya hiába indított nagyon magasról, az ad hoc döntések, a személyi ellentétek, a követhetetlen kommunikáció, a Facebook-posztokkal vívott csörték, s a miniszterelnök inkompetens politikája miatt a káosz kormányzati szintre lépett.

A válságkormányzásban a koalíció is válságba került, Igor Matovič és egyszerű emberei bukórepülésben, s így év végére nem csupán a vágyvezérelt liberális publicisztika témái lettek az előrehozott választásokról, avagy a kormányfő hátralépéséről szóló hírek.

Az előrehozott választásnak nincs sok esélye, ki akarná most átvenni a kormányrudat? Az ellenzék jól felfogott érdeke, hogy ezt a játszmát Matovičék játsszák le, rájuk égjen a válság, minden humán és gazdasági következményével együtt. A koalíciónak az SaS nélkül is meglenne a többsége, s a kormányfő már távozásra is szólította a liberálisok vezetőjét, de Sulíkék kigolyózása sem jelentene megoldást, a kormány, s főként az OĽaNO tovább gyengülne. Sulík ezúttal nem is engedi a hatalmat, nem követheti el még egyszer a korábbi hibát, a választói megbosszulnák. Matovič lecserélése is opció lehetne, de alkalmas személyekből nemhogy túlkínálat, még kínálat sincs.

Van persze egy negyedik lehetőség is: a koalíció összeszedi magát, újragondolja a működési mechanizmusokat,

és az indulatokat, ellentéteket félretéve egyeztetett döntésekkel, követhető politikával megpróbálja visszaszerezni az emberek bizalmát. Az új évbe új megszorításokkal léptünk be, a napi fertőzésszám már a tízezret is meghaladta, a halálesetek is százon felül, miközben a kórházak a teljesítőképességük határán vannak, emberek tízezrei kerültek egzisztenciálisan veszélybe. S az áldatlan helyzetnek nem látható a vége. Érthető, ha fogytán a türelem. Ha ezt nem tudatosítja a kormány, nem a népszerűségét kockáztatja, sokkal többet annál.

Magyar térfélen is zajosra sikerült az év vége.

Az MKP, a Most–Híd és az Összefogás nyár óta zárt ajtók mögött tárgyalt az egyesülés módjáról, s a finisben az Összefogás egy harsány happeningre silányítva tagadta meg a korábbi megállapodásokat, elhazudva a tényeket is. Mózes Szabolcsék azzal a felkiáltással rúgták szét a megállapodást, hogy hónapokig csak a vályúméretről és a pozíciókról szólt az egyezkedés, holott nyilatkozataikból egyértelműen kiderült, ők voltak elégedetlenek a posztosztással, kevesellték, ami nekik jutott, ezért fogták kissé cirkuszosra az akaratérvényesítést.

Pedig könnyű a stafírung, amit az Összefogás a közösbe hoz, a támogatottságuk alig kimutatható, strukturális hátterük nem épült ki, aktivitásuk leginkább a közösségi háló világát éri el. A politikai eredményességnek azonban nem a Facebook-posztok száma a mértékegysége. Meglehet, a paletta benjáminjaiként a politikai kulimunka helyett inkább a dacból fakadó látványpolitikában hisznek, ám az élő adásban lenyomott show-műsorért nagy árat is fizethetnek.

A februári választások üzenete ugyanis egyértelmű: az emberek elutasítják a viszályt, a megosztottságot. Az elveszett bizalmat már csak egy egységes, erős magyar párttal lehet visszaszerezni.

Az MKP az elmúlt hónapokban erejéhez, támogatottságához képest becsülendő nagyvonalúsággal kezelte az egyesülés nem könnyű meneteit, s úgy tűnik, a Most–Híd is tudatosította a helyét, és elfogadta a kompromisszumokat. Most a hunyó az Összefogás, amely eldöntheti, hogy kellő alázattal beáll játékosnak a pályára, vagy a partvonalon kívülről kiabál be.