Verbunkos a magyar iskolákért
Ilyentájt, kora tavasszal évről évre megszámláltatunk. Az iskolai beíratások két népszámlálás között jó fogódzót nyújtanak a felvidéki magyarság demográfiai erejéről.
Nem ok nélküliek a beíratások közeledtével megszaporodó állásfoglalások, nyilatkozatok a szlovákiai magyarokat képviselő pártok, civil szervezetek részéről.
Komoly a tét, gyakran iskoláink megmaradása.
Az első osztályba lépő kisdiákok toborzásának sikerén múlhat nem egy anyanyelvi oktatást kínáló intézmény jövője. Az anyanyelvi oktatás előnyeit bemutató toborzás, a huszonegyedik századi verbunk, egy kényszerűen elfogadott, de még időben felismert versenyhelyzet leképeződése.
Az anyanyelvi oktatás akkor kelendő: ha piacképes, ha versenyképes.
Az élet szikár logikája parancsolja, hogy a szülők mindenekelőtt azt szeretnék, ha gyermekük, az iskolában megszerzett tudásával boldogulni tudna. Amennyiben a magyar iskola nem kínál minőségi oktatást, lemarad a versenyben. Könnyen belátható, nagy a felelőssége oktatási intézményeinknek, hogy munkájukkal bizalmat ébresszenek az első osztályba lépő kisdiákok szüleiben.
A verseny azonban korántsem abszolutizálható.
Bizonyos tekintetben a legrosszabb anyanyelvi iskola is jobb a legkiválóbb más oktatási nyelvű intézménynél.
A kulturális nemzethez való tartozás ugyanis vitán felül az iskolapadokban dől el. Ebből következően, a szülő az iskolai beíratás alkalmával, nagy valószínűséggel döntést hoz arról is, hogy gyermeke egy majdani cenzuson milyen nemzetiséghez tartozónak érzi majd magát.
Mindezek fényében nem túlzás állítani, hogy
az iskolai beíratás a szlovákiai magyarság szociokulturális állapotának állatorvosi lova.
A felvidéki magyarok növekvő hányadát érintően sajnálatosan pontos képet kapunk a kulturális önazonosság meglazulásáról, s az ebből fakadó önkéntes nyelvváltásról. A spontán asszimiláció egyszersmind a nemzetállami paradigma elfogadását jelenti. Beletörődést abba, hogy az anyanyelv nem jelent prioritást – másodlagos, azaz szükségtelen.
A mérleg másik serpenyőjében azonban látnunk kell anyanyelvi iskoláink valós helyzetét. A gyakorló pedagógusnak már hétköznapi jelenség:
a szlovákiai oktatásügy ezer sebből vérzik.
A gyorsan változó jogszabályi környezetben hiányzik a kiszámíthatóság, s persze fontos lenne a tanári pálya presztízsének érezhető emelése. A szlovákiai magyar oktatási intézményrendszert külön sújtja, hogy
tanintézményeink nagy része az ország gazdaságilag hátrányosabb helyzetű régióiban található.
A felvidéki magyar értelmiség tekintélyes hányadát kitevő pedagógus kar megfelelő színvonalú utánpótlását veszélyezteti, hogy
a rátermett fiatal tanárok a versenyképesebb bér reményében egyre gyakrabban pályaelhagyókká válnak.
A folyamat feltartóztatása és visszájára fordítása kiemelten fontos stratégiai feladat annak érdekében, hogy
gátat vethessünk a spontán asszimilációnak, a kulturális önazonosság meglazulásának.
Amikor összeszorított fogakkal várjuk az első osztályba beíratott nebulók létszámának alakulását, a szlovákiai magyar iskolák fennmaradásáért és közösségünk jövőjéért is aggódunk.
