Vera néni
Neve fogalom volt a faluban. Kiskoromtól mindig csak azt hallottam, légy olyan okos, mint Vera doktornő. Az egyszerű falusi lányból orvos lett, neves kardiológus, aki sosem felejtette el, honnan származott. Ebből a csöpp faluból, ahol mi is élünk. Neve fogalommá vált az egész Csallóközben. S bizonyára szakmai berkekben is.
Baculákné Simon Veronika belgyógyász orvos, kardiológus halálhíre megrázott. Fiatal felnőttként talán kétszer is készíthettem fele interjút. A földivel. Aki a háború alatt született, aki az apácáknál tanult, s ha kellett, marhaistállóban dolgozott. Akiből a hatvanas évek elején orvos lett, pár év múlva pedig kardiológus. Első generációs értelmiségi.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az élete a munkája volt. Az orvosi hivatás. Miközben végig megmaradt egyszerű embernek, egy volt közülünk.
Szokta is mondani, ha falubeli beteg került hozzá, nem mondd azt, hogy főorvosnő vagy doktornő, én a Vera vagyok… Azt talán mondanom sem kell, kiemelt figyelmet fordított földijeire.
Hogy milyen érdemei fűződnek a dunaszerdahelyi kórház felvirágoztatásához, azt nem az én tisztem megítélni. De hogy motorként és ezerrel dolgozott annak fejlődésén, az egészen bizonyos. Magáért beszél már az is, hogy 1963-tól egészen 2015-ig dolgozott orvosként. Ez bizony 52 év!
Sosem felejtem el mikor arról beszélt, minden orvosnak, neki is, megvan a maga temetője. Ahol azok a páciensei nyugosznak, akiket nem tudott megmenteni. Mert mindenkit nem lehet megmenteni… És ezt elfogadni az egyik legnehezebb dolog. De idővel megtanulja az ember. Különben nem tudná végezni orvosi hivatását.
Amikor szakmáról, a kardiológia mérhetetlenül nagy iramú fejlődéséről beszélt, akkor volt igazán elemében. Pár évtized alatt oda jutottunk, hogy a szívet, az ereket már úgy meg lehet „buherálni”, hogy az emberek utána akár még évtizedeken át teljesen normális életet élhetnek. Olyan embereket tudnak megmenteni, akikre alig pár éve még a biztos halál várt volna.
Vera nénivel utoljára akkor találkoztam, amikor Dunaszerdahelyen átvette a Pro Urbe Díjat. Nehezebben mozgott már, de érdeklődött minden iránt. Felőlem, családom és imádott kis faluja iránt. Merthogy volt neki még egy szenvedélye. Szűkebb pátriája. Kicsiny faluja. Büszke volt magyarságára is. Mi pedig büszkék vagyunk rá, hogy közülünk indult és végig közülünk való, dercsikai maradt. Itt helyezik örök nyugalomra is. Isten nyugosztalja!
