Vásárolni nem örömünnep
A hetvenedik életév előszobájában az ember hajlamos elkényelmesedni. A két iskolai jó barát már betöltötte, úgyhogy a kocsmában mostanában legtöbbször engem küldenek el egy újabb körért. Otthon viszont igyekszik az ember kipihenni az ilyen izgalmakból eredő fáradalmakat.
Mi sem egyszerűbb erre a célra egy kényelmes fotelnél a sporttévés szobámban, amelybe jól befészkelheti magát az ember, és várja a játékvezető meccskezdésre buzdító sípszavát. Nekem is ez volt minden vágyam, egy ilyen jó fotel, amely közelebbi élvezetet nyújt a focinézésre, mint a televíziótól távolabb lévő kanapé. Talán még szemüveg se kellene a fotelból nézve, a kanapéról viszont már azzal sem felhőtlen a sportélmény. Mentünk és jártuk a bútorüzleteket, böngésztem az internetes felületeket, hátha elfogadható áron szembejön velem egy ilyen bútordarab.
Az eladó megírta a számlát, elmentünk a pénztárhoz fizetni, miközben a fotelt levándoroltatták az árukiadó raktárba. A pénztárnál jött a kellemetlen meglepetés, mert a pénztárosnő nem találta a leértékelt új árról a feljegyzést, és mondta, ő csak az eredeti áron tudja nekünk eladni a bútordarabot. Vagyis nincs új ára, nincs is leértékelve, csak megtörve. Korai volt tehát az öröm! Ebből a fotelból Szoboszlait és Bödét soha nem fogom látni a tv képernyőjén!
A kíváncsiság viszont nagy úr! Most, a hétvégén arra járva, újra bementünk a boltba, hogy megnézzük, mi lett a „fotelunk” sorsa. Már messziről láttuk a régi helyén kiállítva, közelebb érve hozzá, látjuk, hogy ugyanúgy megtörve, mint egy hónappal ezelőtt. Felragyogott a szemem, hátha megoldották az új árát is. Persze, megoldották, úgy, hogy már nincs leértékelve, nincs rajta az ezt jelző narancssárga cédula, az eredeti, drága áron kínálják a hibás bútort. Vagyis az üzletben nem csináltak ebből túlságosan nagy gondot, ha valakinek nagyon kell, vigye el az eredeti áron, hibásan. „Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg” üzletszellem.
Jártunk mi már pórul más alkalommal is ebben az üzletben! A drága pénzen vásárolt három részből álló ülőgarnitúránk műbőr huzata a harmadik év elteltével fokozatosan foszlani kezdett, előbb a nagyobbik kanapénk, majd a kisebbik, a fotelba már nem is merünk ülni, nehogy itt is meginduljon a foszlás. Az időzítés egyébként jól sikerült: pont akkor kezdődött a kopási, repedezési folyamat, amikor lejárt az örömmel megvásárolt bútorunk jótállása.
Van még egy sztorink a lengyel bolttal! Egyszer vásároltunk a kerti medencénk alá műanyag alátéteket, hogy strapabíróbb legyen, és ne lyukadjon ki a medence alja a legnagyobb nyári forróság közepette. De elszámoltuk magunkat, vittük is vissza az üzletbe, ahol az „udvarias” eladó a fejünkhöz vágta, hogy minek vásároltuk meg, ha visszavisszük az egyébként bontatlan árut. Hogy neki ez mennyi papírmunkát jelent... No, akkor majdnem kirohantam vele az üzlet elé, de visszatartott a híres lengyel–magyar barátság, amiről a bolti eladó mit sem tudhatott. Persze a kereskedői etikett is igencsak messze állt tőle...
Megjelent a Magyar7 2025/22.számában.
