Vajon mire gondolnak?

Jó, tegyük fel azt is, hogy kihasználták szociális és gazdasági helyzete állítólagos reménytelenségét. De mit is jelent ez tulajdonképpen? Fölkeltették irigységét? Habzsoljon, mint a degenerált Nyugat? Mert szerintük a Nyugat az oka e merénylők helyzetének – de ha rettegésben tartják sorozatos gyilkosságokkal, akkor helyzetük jobbra fordul? Bizonyára akad, aki elhiszi ezt, de mindez még nem kielégítő válasz.

Hiszen minden emberben ott munkál a létfenntartási ösztön. Ez vezérli, hogy kitartson a nehéz helyzetekben is, hogy igyekezzen, ne adja meg magát. Becstelen bűnözők, akik mások javaira pályáznak, mindig voltak, de aki ebből politikát csinált, az általában háborús bűnösként végezte. Mert a lopás, rablás, gyilkolás nem megoldás. Nem nehéz rájönni, hogy előbb vetni kell, hogy aratni lehessen. Erről szól a segítség alapelve: nem halat kell adni az éhezőnek, hanem halászni kell megtanítani. Ahol erre nincs lehetőség, ott meg kell teremteni a halászás föltételeit, nem mások javainak fölélésére ösztönözni, mert az minimum élősködés.

Úgy állítják be, hogy valós fölismerés következménye, ha tömegek indulnak el egy jobb élet reményében. Sokan készpénznek veszik ezt, s nem hajlandók belátni, hogy az ilyen sokkal inkább mesterséges tömeghisztéria. Ha fölismerés volna, akkor inkább arra készülnének, hogy vetni tudjanak, hogy igyekezetüknek gyümölcse legyen. De csak úgy elindulni, s mások rovására élni…?

Ezek a robbantgatók, gázolók, késelők semmi pozitívet nem cselekszenek, még élni sem akarnak, csak pusztítanak. És „igazságosan” bosszút állnak – mintha a bosszú igazságos volna. Mi értelme ennek? Európai ésszel ez aligha érthető. Mi jár a fejükben? Amit ezek művelnek, az háború. Egyértelmű, nyílt háború. Igaz, rendhagyó módszerrel ágálnak, mert nem tankokkal jönnek és rakétákkal, hanem Molotov-koktéllal és gyűlölettel. Ilyeneknek hova lett a létfenntartási ösztönük? Hogyan lehet, hogy a gyűlölet és a gyilkolási vágy erősebb bennük, mint az élet?

Végül a vallás is lehet magyarázat, hiszen az az ember egyik legerősebb hajtóereje. Néha az a benyomásom, a hit erősebb motiváció, mint a szeretet. Mi tudjuk, amit Pál apostol fogalmazott meg olyan frappánsan: „… a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet” (1Kor 13-13). Elég körülnézni, mennyi csodálatos istenházat, templomot épített az ember – és ha csak azt! A hit erejével! A művészet hit nélkül elképzelhetetlen. Ám a robbantgatók mindezt nem tudják, ők ehelyett kardot fennek. Az öngyilkos merénylők pedig Allah akbart üvöltöznek, nyilván így értelmezik hitüket. De kik azok, akik ezt a hitet élesztik bennük? Kik az igazi vétkesek?

S mi a különbség a gyűlöletprédikátorok és azok között, akik a jóság és megértés álarcával a mi istenhitünket is szívesen eltörölnék? Azok, akik számára a hit, a vallás csak a tőkével, hatalommal összefüggésben ér valamit, egyébként arra használandó, hogy a hívők már ne legyenek hívők, hogy csak anyagi javakra összpontosítsanak, s ezért cserébe adják föl évszázados, bevált értékeik védelmét. S hogy ez még abszurdabb legyen, mindezt a humanitás nevében teszik.

Van olyan igyekezet, hogy „visszalopják” a sivatagtól azt, amit a sivatag a termőföldből kihasított magának. Sok munka, belátás, önfeláldozás, bölcsesség kell ahhoz, különösen arra való tekintettel, hogy az emberiség mindent megtesz, hogy ez ne sikerüljön . Mert fogyasztók lettünk, arra biztat a mindennapi reklám. Csak konzumálunk, habzsolunk, s ami már nem kell, mert nem elég friss, nem elég divatos, azt eldobjuk, és szemet hunyunk a növekvő szemétdombok fölött: így kényelmesebb. E szemétdombokhoz társul a gyűlölet, az irigység, mindenki egyre többet akar, egyre többet fogyasztani, egyre többet eldobni, és csodálkozunk, hogy ez mennyire ragályos viselkedési minta. Ilyen táptalajból nőnek ki a gyilkosok, mi pedig válogatás nélkül befogadunk fűt-fát, immár hitetlenül, észre sem vesszük, magunk is öngyilkosok leszünk egy antagonisztikus világban, ahol a szemétdombon már semmi sem nő, vigasz legkevésbé.

Háborúban élünk, ez nyilvánvaló, hiába teszünk úgy, hogy vakok és süketek vagyunk. Sokan szociális, gazdasági villongásnak próbálják álcázni, holott igazából vallásháború ez. A másság gyűlölete a hit, a vallás ürügyén – és a vallás ellen. Valójában a mi konzumtársadalmunk teremtette ezt. Abszurd, hogy a szélsőséges muszlimok pont ebbe a túlzottan szociálisan és toleráns konzumvilágba vágynak, amelyet egyébként elítélnek, s mihamarabb megsemmisítenének. Rejtély, miért vágynak erre. A jobb élet iránti vágy rombolással jár? És ha ezt elérik, akkor mi van? Miféle jövőkép lebeg szemük előtt? Ha van egyáltalán jövőképük. Mert idáig ez csak gyűlölet, primitív és rövidlátó rombolás, mint aki úgy akar cseresznyézni, hogy levágja maga alatt az ágat. Az európai világ tönkretétele itt célként jelenik meg – de hol marad az élet, a létfenntartási ösztön?

Sokkal inkább a sátán műve ez: közös erővel kivégezni az életet, a világot, mindent, ami érték, ami emberi. Ahelyett, hogy megtanítanánk a rászorulókat halat tenyészteni és halászni, tökre tesszük vizeinket is. Az éltető közeget, az élet alapvető elemét.

Vajon mire gondol az öngyilkos merénylő, aki saját életét céltudatosan oltja ki? Miféle hit az, miféle vallás, amelyben a paradicsomba vezető utat gyilkosságok szegélyezik?

Mire gondolunk mi, az élvhajhász fogyasztók és eldobók, amikor további határtalan fogyasztásra ösztönzünk, s gyártjuk az irigyeket, meg az öngyilkosjelölteket, ahelyett, hogy megtanulnánk szerényebben élni. Hogy az önző haszonlesés helyett megtaláljuk a kölcsönös tisztelet és a béke útját.