Üzenet a zárt osztályról
„Messzire kerültem a magyar világtól, a butaságtól szennyezett magyar létezés fogalmától.” „Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök. Miért cserélném el a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek?” „Magyarország már nem egy ország, hanem egy elmegyógyintézet, ahonnan az orvosok már elmentek, és ahol a betegek hétfőn, szerdán és pénteken orvososdit játszanak.”
A három fenti idézet – ha elhagyom a nyilatkozó nevét, akkor is megfejthető – legújabb Nobel-díjasunk nyilatkozatából származik, amelyet a minap egy olasz lapnak adott. Lett is felháborodás a magyarországi kultúrkörben, hiszen ép ésszel alig felfogható, hogy egy magyar író, akit tenyerén hordoz a sors, megkap minden díjat, amiről mások csak álmodni mernek, hogyan ócsárolhatja ilyen alpári módon a nemzetét, amelyhez tartozik, s amelynek csodálatos nyelvét használja? Mert egyet illik tisztázni: nem az a magyar, aki magyarul ír, beszél, álmodik, hanem aki annak is tartja magát. Márpedig Krasznahorkai, úgy látszik, nem tartja magát magyarnak. Ő a Világpolgár! A Kívülálló. És nyugodtan leírhatjuk: a Gyűlölködő.
Magyar volt, a magyar sors minden meztelenségével és ballasztjával. József Attila, akit ifjú korában istentagadásért fogtak perbe, s talán mostohább sors senkinek nem jutott a magyar hazában, így jajgatott: „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Magyarnak vallották magukat, mert azok voltak, és eszükbe sem jutott lesajnálni, bemoncskolni a nemzetüket csak azért, mert nekik nem tetsző volt az akkori rezsim.
Honnan ez az ellentmondás (Krasznahorkai esetében önellentmondás, hiszen boldogan vállalja a magyar nyelvet)? Ady és József Attila tisztában volt azzal, hogy a nyelv nem lehet független a néptől. Nem csupán eszköz, mint egy vakolókanál, vagy egy szivárványos zokni, hanem mélyen a néplélekben gyökerezik. Nép és nyelve elválaszthatatlanok. Számtalan példát ismerünk, hogy valaki a halála előtt minden idegen nyelvet elfelejtett, mert egyszerűen kitörölte az agya, ez az isteni komputer, és csak azt hagyta meg, ami az illető lényege. A lelke. A lélek ellen lázadni pedig nem más, mint kórisme. Lelki betegség.
Azok a művészek, akik azt hiszik, hogy a nemzeti hovatartozásuk, anyanyelvük csak egy kabát, amely lecserélhető a világpolgári frakkra, mélységesen tévednek, és valahol szánalomra méltók. Mert minden „világpolgárnak” megvan a maga nemzete, anyanyelve, identitása, amelytől, bármennyire is szeretné, nem tudja magát elkülöníteni.
A fenti nagyot mondások inkább tarthatók kóros megfelelési kényszernek. Politikainak, társadalminak, vagy akár lelkinek. Gyakran jut eszembe Michael Jackson példája, aki számtalan műtétet abszolvált, hogy eltakarja eredeti bőrszínét. A mai woke ideológiának paródiájaként ő négerből fehér ember szeretett volna lenni. Szomorú volt nézni a vergődését, hiszen senki sem vetheti le a saját valóját. Krasznahorkai sem, bármennyire szeretné. És ezt az erőlködést inkább szánalommal kell nézni, mint dühösen. Krasznahorkai László magyar író marad, bármennyire is berzenkedik ellene. Annyit azonban elér, hogy megutáltatja magát a magyarokkal. Habár ez őt – világpolgárként – valószínűleg a legkevésbé sem zavarja.
