Út a semmibe II.
Azt kérdezi somorjai ismerősöm, tudom‑e, mikor született meg az R7‑es ötlete? Tudják, azé az elfuserált úté, amely beleszakad a Csallóköz közepébe, s ott tétován megáll. S amely miatt feldúlnak mindent, és ideiglenesen hazánkban állomásozó aszfaltgyárat építenek a somorjai kertek alatt.
Biztosítói berkekben már tíz évvel ezelőtt olyan számok röpködtek, hogy Pozsony és Dunaszerdahely között tizennégy‑tizenötezer lakás fog megépülni – szétterülve a legjobb kis‑alföldi rónán és szétverve a magyar etnikumot – és napi negyven‑ötvenezer gépkocsi fog pöfögni Pozsonytól dél felé, ahol hont foglalnak az új jövevények. A biztosítók ugyanis mindent előre terveznek, vagy tudnak a tervekről. Ők tudják, hol maradnak meg az árterek húsz év múlva is, ahol nem lehet ingatlant bebiztosítani, s hogy mennyi lesz a nyugdíjkorhatár, miközben a politikusok úgy tesznek, mintha számolgatnának.
S az ember elkezd gondolkodni. Jutnak eszébe különös egybeesések.
2009‑ben azért váltották le az MKP akkori elnökét, mert egyesek az elnökség tudta nélkül kezdtek bizniszelni. Amikor Bugárt – aki azelőtt az MKDM elnöke, még előbb sofőrje volt – letaszították a trónról, egy bizonyos kör nem tudott belenyugodni, hogy fuccsba mehet a bolt. Ez az „igény” szülte meg a sértődésében majdnem nyugdíjba vonuló, de inkább a mutyi mentését levezénylő politikus figuráját, akire minden ráfér. Az üzleti élet kemény világ, nem adja könnyen a bőrét. Igen ám, de párt nélkül ez nem megy, hiszen parlamentbe, sőt kormányra kell kerülni, hogy az a fránya út, a tizennégy‑tizenötezer hajlék, meg a negyven‑ötvenezer töf‑töf szlovák álma valósággá váljék. Hogy jókorát hasítsanak a Csallóköz kellős közepébe. Ehhez kellett a Béla.
Igaz, volt egy kis bökkenő: nincs annyi magyar szavazó, amennyi kéne, ezért át kell verni egy csomó szlovákot is. Ezt az aprócska gondot csak úgy lehet megoldani, hogy kitágítjuk a gumibugyit: ha kevés a mezei magyar, mert ezek a bunkók ragaszkodnak az elveikhez, tegyünk hozzá szlovák tömeget. Ezt a képtelenséget pedig úgy fogjuk eladni, hogy szeressük egymást gyerekek. S lőn a Nagy Projekt, amely a keresztségben a szpolupráca fedőnevet kapta. És mindenkinek könnybe lábadt a szeme, hogy lám, lám, milyen rendes ember ez a Béla. Igaz, ezzel megásták a felvidéki magyarok sírját, és átvertek egy csomó szlovákot. A többi már csak hozzáadott érték: akár Irány, akár szlovák nemzetiek, akár családpárt, akár liberálisék, mindegy kivel, hogyan, de kormányba kell menni, s ott megkaparintani a pozíciókat. S azt a kormányt foggal‑körömmel meg kell védeni, bármilyen mélyen is merül a mocsokba, akárha vér is tapad a kezéhez. A szélsőség elleni harc zászlaja alatt. Úgymond.
És szépen átcsordogáltak oda azok, akik a közösségi képviselet helyett hozzászoktak a mutyihoz. (Köztük az a Júdás is, aki az egyik leghűségesebb bugárista volt, a szpolupráca egyik keresztapja. Most úgy viselkedik, mint a ma született bárány, abban bízva, hogy a szlovákiai magyarság amnéziások és alzheimeresek csordája.)
Bizony, ezek a mindenre elszánt emberek ott lesznek mindaddig, ahol vannak, ameddig kell. Olykor tesznek néhány tánclépést, mintha el akarnának lépni, néha visszakérődzik, hogy ők törölték el a Mečiar‑amnesztiákat, hogy legyen min rágódni a népnek (valóban, ennek is vagy másfél éve), olykor kikiáltják a majdnemautonómiát (amiből talpnyalóikat etetik), néha meg csak úgy vannak, mint befőttön a penész. Ha arra van szükség, megröptetik Bélát, mint egy drónt, a Grassalkovich‑palota fölött, máskor leszedik róla a szenteltvizet. De mindig ugyanazt akarják. Jó pénzért szolgálni valakik érdekeit valakikével szemben.
Utóbbiak mi vagyunk.
Az írás megjelent a Magyar 7 hetilap 15. számában.
