2018. november 17., 11:41

Ünnep helyett – nehéz ébredés

Az évforduló érdeklődés hiányában elmarad – jutott eszembe múlt szombaton az e heti szombatra gondolva, amikor valami véletlen folytán rápillantottam a naptárra. Rossz kedvemben talált a naptár.

bársonyos forradalom_dunaszerdahely
Fotó: Wikipedia

November 17.  - ugyan kit érdekel ez manapság? A községi hivatalokban éppen most söprik ki a fiókokat a bukott polgármesterek, a győztesek pedig talán még ki sem józanodtak a győzelmi mámorból. Választások után ugyan ki fog 1989 novemberével foglalkozni? Rég volt, igaz se volt.

Aztán eszembe jut, mégsem kellene élcelődni azon, ami akkor forradalomnak, társadalmi földrengésnek tűnt, hiszen mégiscsak megdőlt a régi rendszer, hazamentek az oroszok, s valamennyiünk élete egy csapásra megváltozott.

Mert azon az őszön, bárhonnan és bárkik fújták is a szelet a vitorlába, nagyot lódult ez a megfeneklett hajó, és valamennyiünk élete. Hogy forradalom volt-e, vagy csak rendszerváltás? Kinek-kinek ízlése szerint. Megboldogult Antall József miniszterelnök szavai azóta is vissza-visszaköszönnek: tetszettek volna forradalmat csinálni! Pedig a rendcsinálás félresiklásában neki is része volt. Nem árulóként, mint egyes radikálisok próbálnák rákenni a vádat, hanem egyszerűen tapasztalat hiányában. Mert egy elnyomó rendszerben, amely átitatott mindent, hol nevelődött volna ki talpraesett, hozzáértő politikusok csapata? A foxi-maxin nem tanítottak demokratikus többpártrendszert.

Na de mégis, kérdezi az örök kételkedő, ment-e előbbre a világ azóta? Mi mindent éltünk meg huszonkilenc év alatt itt, Szlovákiában?

Egyáltalán, hol van Szlovákia, mióta felkerült a térképre? Lesz-e itt valaha rend és tisztaság? Hogyan lehetne megfogalmazni a régió állapotait? Hiszen itt, a szülőföldünkön voltunk már a Tátra alji kistigris, a szlovák Svájc másodrendű polgárai, a maffiaállam megtűrtjei. Ahol dübörög a gazdaság, s eközben szegényedik, szakad le a magyar vidék. Ahol a mečiarizmus nem bír véget érni, és a komáromi nagygyűlésre mint elvetélt kísérletre kell gondolnunk. Ahol az önkormányzatiság, önrendelkezés, autonómia vörös posztó, s ahol még mindig Beneš árnyéka kísért.

Bizonyára másképp képzelné el a tisztességes rendszert az a köztisztviselő is, akinek takarítania kell esténként, hogy meg tudjon élni, a keleti fiatal családfő, aki Nyugatra ingázik munka után, s a multinál dolgozó többgyermekes családapa is, aki a harmadik munkahelyén töltött éjszaka után diófának ütközött, mert elaludt a volán mögött.

A testét összefércelték, az álmait aligha tudják. Azok továbbrepültek a diófánál, át az őszi mezők fölött, a sirály- és varjúcsapatok közt, le a Duna betonba szorított teknőjéig, amellyel tönkretették a Csallóközt. Mert ez is a rendszerváltás öröksége, és a túlélő rendszer mementója.

Jók voltunk, jók és engedelmesek – írta Csoóri Sándor, akinek a versét talán már csak azok értik meg, akik megélték az ántivilágot, és nem sikerült beilleszkedniük a nagy kollektív kalodába.

Merthogy az ember szabadnak születik. Régiónkban, úgy tűnik, tovább folytatódik a rendszerváltás, ráadásul országonként nem egyforma igénnyel és intenzitással. Ami reményt ad: Magyarország megerősödött, és ezt meg is érezzük a mindennapjainkban, mi, a csonka ország határain kívül élő magyarok. Végül is, erről álmodoztunk. A hogyan tovább azonban annak függvénye, hogy magukra találunk-e magunk is. Nehéz, hosszú az ébredés, amely közel harminc éve tart.

Az írás megjelent a Magyar7 28. számában.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.