Újságírónak lenni
Két évvel ezelőtt kolléganőmet kísértem el a Média a Családért Díjátadó gálájára. Ahogy beléptem a Magyar Állami Operaház egyik épületébe, úgy éreztem magam, mintha egy film jelenetébe csöppentem volna: körülöttem minden megmozdult, a világ forogni látszott. A helyszín pompája, a vendégek eleganciája és az egész esemény különleges miliője egyértelművé tette: ez egy ünnep. Az újságírók ünnepe.
Egy röpke pillanatra átvillant az agyamon a gondolat, talán egyszer majd én is részese lehetek ennek. Egy nap az én nevem is ott lehet azok között, akik munkáját a zsűri, amelynek szakmai mércéjét mindig nagy tisztelettel figyeltem, érdemesnek tartja arra, hogy a legjobb tizenkettő közé emelje. Ez a gondolat gyorsan szertefoszlott, mégis hagyott maga után egy halk reményt. Megijedtem a gondolattól, mert ez felelősség.
Újságírónak lenni mindig is felelősség volt, de napjainkban talán még inkább az. Különösen így van ez, ha az ember olyan kényes és összetett témához nyúl, mint a család.
A család kérdése nemcsak egyéni sorsokat érint, hanem társadalmi alapokat, értékeket, sőt érzelmeket is mozgat. Minden szavunk, minden kérdésünk hatással lehet az olvasókra, hallgatókra, nézőkre és talán olyan sztereotípiákra, téveszmék eloszlatására is, amelyek évek óta a közbeszédet formálják.
A család témája érzékeny és intim, ugyanakkor megkerülhetetlen. Olyan kérdések, mint az örökbefogadás, a meddőséggel való küzdelem vagy éppen a nehéz sorsú családok, különleges neveltetést igénylő gyerekek témája mind-mind megérdemlik, hogy tisztán, őszintén és felelősségteljesen tárgyaljuk őket.
Riporternek lenni számomra nem csupán hivatás, hanem a létezés egy különleges formája. A kérdezés a kulcs, amely kinyitja mások világát – egy világot, amely tele van történetekkel, érzésekkel, tapasztalatokkal. Amikor beszélgetek valakivel, figyelek. Igazán figyelek. Minden szóra, minden apró gesztusra, mert hiszem, hogy az emberek a legérdekesebbek, amikor megnyílnak, és önmaguk lehetnek.
A hallgatás számomra nem passzivitás, hanem cselekvés – a másik ember valódi megértésére tett őszinte erőfeszítés.
Ebben a pillanatban minden zaj eltűnik, és csak az marad, amit az a bizonyos történet elmondani akar. A riporter munkája számomra a kapcsolódásról szól. Arról, hogy hidat építsek emberek, életek, sorsok között. Szeretem, amikor valaki meglátja saját történetének értékét a kérdéseimben. És még inkább szeretem, amikor a nézők vagy az olvasók is átérzik ezt a varázslatos pillanatot. Minden egyes interjú, minden új beszélgetés lehetőség arra, hogy tanuljak, hogy egy kicsit többet értsek meg az életről, az emberekről és magamról is. Ezért szeretek kérdezni, hallgatni és figyelni. Mert ezekben a pillanatokban, talán jobban, mint bármikor, az élet igazán élni kezd.
Ezért is volt hatalmas elismerés és élmény az álmodozásom után egy évvel, majd idén is olvasni a nevem a tizenkettő közt.
