2021. december 18., 18:03

Ugyanaz, túlról

Sok ismeretlenes költségvetést tervezek. Minden drágulni fog, hogy mennyivel, még nem tudni. Legalább ötszázalékos lesz az éves infláció, fix bevételem, a nyugdíjam meg 1,3 tized százalékos valorizációt kap, mert 2019 végén még csak ekkora volt a pénzromlás. A törvényben pedig az áll: a két évvel korábbi inflációs rátával nőnek a nyugdíjak. Punktum, a törvény az törvény. 

 

Egy régimódi öregember már csak ilyen, egyszemélyes háztartásban is tervez, hogy kijöjjön abból, amije van. A nyugdíjam fele most is a havi fix kiadásokra kell. A másik felével gazdálkodom. Az elköszönőben lévő évet nagyjából átvészeltem, nem kellett megbontani az aranytartalékomat. 

Hála istennek, néha még jövedelemhozó munkát is végzek, futja így a szükséges javításokra és apró „luxusokra” is. Könyvre, játékra, kis ajándékra aprócska, nagyobbacska ismerőseimnek, akik fényt, vidámságot hoznak monoton napjaimba. Magamnak is vehetek könyvet, évi kétszer levágathatom a maradék hajamat, futja gyertyára, temetői virágra – és némi adományra, amikor azoknak gyűjtenek jótékonysági szervezetek, akik nem olyan szerencsések, mint én. 

Amikor még úgy szólt a törvény, hogy minden „szépkorú” teljes tizenharmadik nyugdíjat kap, azon morfondíroztam, az idei adakozásom bőkezűbb lesz. Gondoltam, ez már komolyabb összeg, a karitász vezetőjével megbeszélem majd, kaphatna-e karácsonyra egy-két család vásárlási utalványt is a tartós élelmiszer, tisztítószer mellé, hátha cipő vagy ruha is jól jönne a gyerekeknek. Közben a törvény megváltozott, a tizenharmadik nyugdíj visszavedlett a régi karácsonyi nyugdíjpótlékká, s mivel magam „átlagon felüli” vagyok, a gyűjtéskor csak a Mikulást játszhattam el belőle. 

Nem foglalkoznék én ilyen dolgokkal, korábban sem szoktam, magánügy, hogyan élek, mire költök. Manapság azonban minden a pénz körül forog, s annyira kivetkőzünk az emberi tisztességünkből, hogy mindent le tudunk fordítani fillérre, centre, emberi irigységre. S  még nagydobra is verjük! Gazdaságelméleti fejtegetések, érvrendszerek születnek, miért is nem lehet a felnőtt gyermekek adójának egy részét nyugdíjpótlásként a felnevelő szüleiknek adni… Most meg, hogy épp az a szörnyűség fenyegeti a már háromszor beoltott nyugdíjasokat, hogy háromszáz euró készpénzzel gyarapodnak „csak úgy” – már ha meg nem fúrják az alkotmánybíróságon – , a politikusok jó része, a médiának meg talán az egésze attól hangos, hogy az alapvető emberi jogok kartája sérül, mert ilyen diszkrimináció, különbségtétel ember és ember között megengedhetetlen. Horribile dictu: senki nem mondta meg, honnan fogják a szükséges pénzt átcsoportosítani erre a populista Matovič-ötletre, így 300 millió eurós hiányt fog generálni a jövő évi költségvetésben. 

Nos, most cinikus leszek: október legelején egy okos matematikus, bizonyos Vladimír Palko (exminiszter) szép írást tett közzé, melyben kiszámolta, hogy a Covid–19 miatti halandóságnövekedés (legalább) 300 millió megtakarítást hoz a nyugdíjkasszának évente azzal, hogy az elhunytaknak már nem kell nyugdíjat fizetni.

Ez a pénz a kincstárban marad. S ha már kincstár és költségvetés: az egészségügyi ellátórendszer teljesítőképessége miatt már hatályban van a betegosztályozási kötelezettség (triage!), a sok alapbetegséggel küszködő, zömében idős, súlyos állapotú fertőzött túlélési esélye így sokszor a nullával egyenlő. (Alapvető emberi jogok ide vagy oda.) Ez is további megtakarítást hoz. 

Nekem meg egy kis szomorúságot, ha belegondolok, mi lapul az állam „nagyvonalúsága” mögött, és hogy sokan még ezt is irigylik – most éppen – az öregektől.

Megjelent a Magyar7 2021/50.számában.


 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.