Ugyan már, nem mindegy?

A „nem mindegy” nem szőrszálhasogatás, hanem az a hely, ahol a hanyagság és az odafigyelés elválnak egymástól. És ahol eldől, hogy a világ körülöttünk egy kicsit jobb lesz-e, vagy csak egy kicsit lehangolóbb, fáradtabb, csüggesztőbb.

Nagyon is számít a különbség. Ha csak a felvezető frázist vesszük alapul, és egyetlen írásjelet változtatunk az írásban (hangsúlyt az élőbeszédben), máris láthatjuk, hogy nem ugyanaz az üzenete: Mert ha valaki azt mondja: Nem mindegy? – ezzel hárít, kerüli a felelősséget. De teljesen mást jelent ez a két szó felkiáltójellel: Nem mindegy! Ez már nemcsak különbség, hanem abszolút ellentét.

Sok ilyen példánk van. Nem mindegy, hogy kávéautomatáról vagy automata kávéról beszélünk. Az első gyakorlati, a másik gyanús dolog. Nem mindegy, hogy meghallgatod a másikat (empátia), vagy hallgatod, amíg beszél (felületes, passzív hozzáállás). Távol áll egymástól az elnézést kér, vagy az elnézést vár. Az egyik kifejezés kapcsolatot épít, a másik rombol. Az is elárul valamit a beszélőről, hogy azt mondja egy feladatra: majd megcsinálom. Vagy pedig azt, hogy ma megcsinálom. Kétségtelen a halogatás és a cselekvés közti különbség. Az se mindegy, hogy ez így jó lesz, vagy jó lesz így is. Az előbbi elégedettséget fejez ki, az utóbbi beletörődést.

Nem moralizálok tovább, hanem elárulom, miről, vagy kiről jutott eszembe ez a kis eszmefuttatás: egy rokonomról, akinek totálisan mindegy minden. Persze csak akkor, ha éppen ő az, aki a maga hanyagságát igyekszik eltussolni. A minap felhívtam őt, mert megtudtam, hogy megnősül az egyik rokonunk, és a szülei népes lakodalmat terveznek, így az összes nagynénit, nagybácsit, unokatestvért, szóval a széles rokonságot meghívják a lagziba. Azt akartam megkérdezni tőle, mit tud erről, igaz-e a hír, és hogy mikor lesz a nagy nap. A válasza: „De hiszen ezt már mind elmondtam neked!” Nagyokat pislogtam a telefonba, már-már azt gondolva, szenilis vagyok, de azért megkockáztattam egy következő kérdést: „Mikor mondtad el?” Újabb frappáns válasz: „Ma reggel, amikor felhívtalak.” Erre én: „Körülbelül két hónapja hívtál fel engem, ma reggel semmiképp sem beszéltünk.” Egy fél percnyi hallgatás után rávágta: „Jól van, akkor Katinak mondtam. Hát nem mindegy?” Megkockáztattam a megjegyzést: egyáltalán nem mindegy! Meg is kaptam a magamét. Elmondta, hogy csalódott bennem, nem ilyennek ismert, mert újabban mindenbe belekötök, akadékoskodó vagyok, a kákán is csomót keresek. Még nincs vége: látja, hogy valami nincs rendben nálam, forduljak szakorvoshoz. Különben is annyi a gondja-baja, ne tetézzem még én is. Most éppen savanyú borsólevest akart főzni, és tessék: elfogyott a teje… Nekem meg elfogyott a türelmem! Bontottam a hívást.

Ha valaki azt hinné, hogy ezért esetleg megsértődik, téved. Lesz belőle egy kis kalamajka, mert más valakit fog emiatt ledorongolni. S ha az a valaki győzködni fogja, hogy nem ő tette le a telefont, akkor majd rávágja: és nem mindegy? Az írás miatt sem fog megsértődni, ha elolvassa. Az lesz a véleménye, hogy magamról írtam, önkritikát gyakoroltam. Ő nem fog okulni belőle, mert hiszen nem rá vonatkozik. Bízom benne, hogy rajtam kívül azért csak akad egy-két ember, aki e jegyzet elolvasása után egy kicsit fontolóra veszi mondanivalómat.