Átlépni saját árnyékunkon

Márpedig azokat őrizni kell, hiszen azokért már évekkel ezelőtt megharcoltak. Persze sokak mögött komoly teljesítmény húzódik, de sokak csak a megszerzett előjogokat védik, és sokak pedig nem a felvidéki érdekek szolgálatában érkeznek ide.

Számos hibát felróhatunk a felvidék „elitjének”.

A legsúlyosabbnak azt tartom, hogy vannak páran, akik bár kihasználják a felvidékiség nyújtotta lehetőséget, mondhatni ebből élnek, mégis, önmagukban már feladták a felvidéki magyarság megtartásának, megmaradásának esélyét. Feladták, mert valóban a mai kor, a zeitgeist reálisan nem nagyon ad erre esélyt.

Feladták, de mégis ebből élnek, hogy lehúzzák még az utolsó bőrt is. Pedig tudhatnák, hogy amíg bízunk, amíg perspektívát teremtünk, amíg bővíteni tudjuk megélhetésünk kereteit, addig még nem ez a vég. Márpedig a kor változik, csak meg kell találnunk benne a kapaszkodókat, a sarokpontot, hogy kifordítsuk belőle a világot.

Persze ehhez kősziklára lerakott építményekre van szükség. Jól működő intézményekre, öntudatos személyekre. Olyanokra, ahol/akik aprólékos munkával valóban elvégzik a feladatot. Nem csak évente nyújtózkodnak az apanázsért, aztán mikor már tarthatatlan, akkor megtalálják a felelőst, az okot, miért is nincs érdeklődő, nincs gyerek, nincs együttműködő, nincs látogató. Hát azért nincs, mert nem dolgoztak meg érte, hogy legyen.

A leszalámizással kezdtem, de a fentiekben is ott van a magyarázata a széttöredezettségünknek, annak a rettenetes sértődöttségnek, ami a felvidéki társadalomban eluralkodott. Nem abban, hogy valaki mélymagyar, vagy ultraliberális, vagy együttműködne a szlovák kormánnyal, vagy örök ellenzéki maradna, vagy MKP-s, vagy hidas, hogy az új formációkat már ne is említsem. Ezek csak törésvonalak, amik kialakultak, kialakították bennünk, nekünk. Frontvonalak, mélységes árkok, amit be kéne már temetni, aminek a betemetéséhez meg kellene találni a megfelelő embereket.

Frontvonalak ezek, nehogy együtt kezdjünk dolgozni a saját magunk jövője érdekében, mert amíg egymást ütjük, addig rettenetesen gyengék és sérülékenyek vagyunk. Felszámolásuk viszont hatalmas feladat, mert mindenkinek a saját árnyékát, az elmúlt tíz év förtelmes küzdelmeit kell a feledés homályába küldeni. Visszazárni a mi Pandóra-szelencénkbe, és jó mélyre elásni.

Márpedig ez nem lesz egyszerű, mert most is itt vannak olyanok, akik nem ebben érdekeltek, akiknek a gazdájuk nem ebben érdekelt. Ha nem látjuk meg őket, ha nem fedezzük fel őket, akkor nincs esélye az egységnek.

Ezért fel kell tenni a klasszikus Cui prodest? (Kinek az érdeke?) kérdést. Hát azoknak, akik érdekeltek a felmorzsolódásunkban, abban, hogy továbbra se jelentsünk megfogható politikai erőt.

Így volt ez a Híd alakulásakor, hiszen a kettévált párt már semmilyen forgatókönyvben sem jutott volna akkora támogatottsághoz. És ezt éljük át azóta is. Persze itt is jelentős szerepet játszott az egyéni ambíció, de félek nem csak az. Hogy ebben szerepet játszott-e a szlovák titkosszolgálat, azt talán senki sem tudja bizonyítani, de haszonélvezője többek között a szlovák politika volt.

Azóta számtalan próbálkozás folyt az újraegyesítésre. Helyi szinten, majd országosan is. Valamiért mindig megfeneklett. Jöttek a megmondó emberek, és mélyítették az árkokat. Majd jöttek a felhergeltek a közösségi médián keresztül, és visszaböfögték mások áligazságait. És ez folyik máig – nem is lesz vége, amíg nem látunk át az ilyen-olyan "ügynökökön".

Mert nagy a küzdelem a magyar szavazóért, azért, hogy darabokra törjön a közösség. És minden módszer megengedett. Csalhatunk, vádolhatunk, hazudhatunk! A lényeg, ha már nyomtatásban van, vagy a világhálón le van írva, akkor szinte rögtön igazzá válhat bármilyen hamis állítás. Két éve még nyomhattam az MKP szekerét jó pénzért, majd függetlenként nekiesek az MKP pártelnökének, majd mélynemzeti hangokat pengetve írok a teljes választási egység ellen. Új helyzet lett, tehát elkezdem tolni Matovič szekerét, hogy hozzátereljem a magyar báránykákat, persze fél év után rájövök, hogy máshonnan is megszerezhetem a pénzt, ezért újra váltok. Ilyen szánalmas emberekkel vagyunk körülvéve, ilyen erkölcsi hullákra hallgatunk, miközben könnyen lehet, hogy a szlovák titkosszolgálat pénzeli ezeket.

Persze ez csak egy kiragadott példa, de számtalan ilyen van, ami után kategorizálunk – mert te orbánista vagy, te meg globalista libsi, ő meg az Oszkár embere, az meg nem is igazán magyar.

Hogy mi a megoldás? Talán fel kellene ismernünk azok szándékát, akik hergelni próbálnak minket, és elutasítani őket.

Talán magunkat is komolyabban kellene vennünk, ha megszólalunk. Mert minden kimondott szónak hatása van, akár a lepke szárnyverésének a világ túlsó felén.

Tudom, menő dolog beszólni bárkinek, pár napja én is megtettem, bár ma már kicsit sajnálom, pedig csak odabökni szerettem volna, nem pedig a gyűlölet beszélt belőlem, mert csípem az ürgét, még ha kicsit libsi is.

De hát az a fránya saját árnyék!