Túl a mézesheteken
Magyar Péter április 12-én 1990 óta a legnagyobb választói felhatalmazást kapta meg. A Tisza elsöprő győzelmét követően a kormánypárt támogatottsága rekord magas szintre kúszott a biztos pártválasztók körében – jelezve, hogy a győzteshez húzás jelensége a korábbi választásokhoz képest még markánsabban érvényesül. Az április 12-ét megelőző kampányban és a kormányzás átvételét követő mézeshetekben a Tisza mögött rendkívül heterogén tábor sorakozott fel, akiket nagyrészt az elmúlt 16 évvel szembeni ellenérzések, illetve utóbb növekvő számban a szociológiából jól ismert jelenség, a mindenkori győztes párt mögé – gyakran csak időleges – besorolás forrasztott egybe.
Ahogy az első megosztó kormányzati döntések megszülettek, azonnal kirajzolódtak az éles törésvonalak a Tisza táborában, és a felmérések tanúsága szerint megkezdődött a kormánypárt példátlanul nagyra hízott támogatottságának lassú eróziója. Az őszi évad kezdetére nyilvánvaló, hogy az új kormány túl van a mézesheteken, politikai értelemben a Tisza számára véget ért a kegyelmi időszak.
Ha elfogadjuk lakmuszpapírnak az utóbbi hetekben nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatásokat, leszögezhetjük, a kormánypárt apadása a számok tükrében egyértelműen érzékelhető, de - legalábbis egyelőre - nem beszélhetünk arról, hogy a politikai inga átlendült volna. A Tiszától elforduló választók nagy része a bizonytalanok táborába sorolt át, az ellenzék ebből a folyamatból keveset profitált.
Az ellenzéki oldalon az elmúlt hónapok nyertesének egyértelműen a Mi Hazánk tűnik. A párt áprilisban még éppen csak orrhosszal lépte át a parlamenti küszöböt, a választásokat követő hónapokban azonban megduplázta a támogatottságát, megkapaszkodva a kétszámjegyű tartományban. A Mi Hazánk gyarapodása – látva a közvélemény-kutatások számait – nagy valószínűséggel a Fidesz kárára történt, becsatornázva a választások után apátiába eső jobboldali szavazók egy részét. A korábbi kormánypárt(ok) zuhanása ugyan nyár végére megállt, de érdemi növekedést a Fidesz-KDNP egyelőre nem tudott felmutatni.
A parlamenten kívülre szorult baloldal eközben gyakorlatilag teljesen eltűnt a nyilvánosságból. Mostani tudásunk szerint sem a DK-nak, sem a Kutyapártnak nem mutatkozik szemernyi esélye arra, hogy pólusképző erővé válva alternatívát kínáljon a kormánypárttal szemben. Egyelőre egy új baloldali formáció kialakulásához sem adottak a feltételek, a Tisza táborán belüli helyenként hangos viták ellenére a kormánypárt továbbra is maga mögött tudhatja az óellenzéktől átpártolt szavazók döntő többségét.
Legalább ennyire kérdéses, milyen szervezeti felállásban igyekszik talpra állni, és alternatívát kínálni a Tisza-kormánnyal szemben a jobboldal. A választási pofonból ocsúdó politikai közösség útkeresésére találó kifejezés a mozaikjobboldal, amelyben éppúgy benne van a jövőbeli szervezeti széttagoltság és a korábbiakhoz hasonlóan erős tömböt képező gyűjtőpárt lehetősége.
Jó eséllyel a 2030-as választásokon rajtra álló politikai erők és az esetleges együttműködési kényszer tekintetében akkor látunk majd pontosabban, ha a Tisza az ígéreteihez híven beterjeszti a választási törvény módosítását. Ha a módosítás a kisebb pártoknak kedvezne, például ismét bevezetné a második fordulót, az egyéni választókerületekben mozgásteret adva a harmadik vagy negyedik erőnek, ez következményeiben biztosan átalakítaná a ma ismert párttérképet.
