Trianon még ma is fáj!
Az Országgyűlés 2010-ben a trianoni békekötés ratifikálásának évfordulóját, június 4-ét, a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Tette ezt azzal a szándékkal, hogy a békediktátum szülte szétszóratottság – a „trianoni átok” – kilenc évtized múltán pozitív tartalommal ruházódjon fel. Szükségből erényt kovácsolva, a modern magyar nemzettudat formába öntésének első stációjaként. Mert bárki bármit is mond, összetartozunk: lakjunk bár Újlipótvárosban a Szent István park tőszomszédságában, a csallóközi rónán, az erdélyi Tündérkertben vagy a szőke Tisza partján, a Délvidéken. Összeköt a nyelvünk, a kultúránk, a szokásaink.
A versailles-i palotából nézve Jókai, Kosztolányi vagy Arany János szülővárosa nem volt egyéb, mint a magasabb stratégiai érdekek nyomán meghúzott vonaltól egy-egy miliméterre fekvő ismeretlen nevű helység. A magyar nyelvközösségnek még közel egy évszázad elteltével is közös kincse Komárom, Szabadka vagy Nagyszalonta szülöttje.
Trianon fáj! Még ma is fáj!
A ma élő nemzedékek feladata meghaladni végre a fájdalmat, felcserélni valami mással.
Összetartozás: sokan mondhatják, feltaláltuk a spanyolviaszt! Milyen újat mondunk ezzel, aminek természetesnek kellene lennie? Abban az országban, amelyik meghasonlott önmagával, amelyik az idegengyűlölet hullámain lovagolva tagadta meg sajátjait 2004. december 5-én, igenis újat mond az összetartozás.
Az 1945 utáni elhallgatás, a proletár internacionalizmusnak álcázott hazafiatlanság, majd a rendszerváltozást követő, sehova nem vezető megfelelési kényszer, a szolgalelkű külpolitika elvezetett idáig: 2004. december 5-ének szégyenéig.
A Kádár-korszakból örökölt zsigeri reflexek, a kispolgári irigység kultúrája, a dögöljön a szomszéd tehene mentalitás, máig meghatározza a még mindig velünk élő „homo kádáricus” mindennapjait.
Azt a generációt, amely a rendszerváltozással elvesztette szociális biztonságérzetét, eszköztelenül és esélytelenül maradt magára egy farkastörvények által irányított világban. Hát ők azok, akiknek Jókai, Kosztolányi vagy Arany művei nem érnek többet annál a lapnál, amelyre nyomtatták őket! És mégis, velük is összetartozunk!
A modern magyar nemzettudat nem épülhet hamis mítoszokra, nem alapulhat féligazságokon. Jövőbe mutatónak kell lennie, olyannak, amely összeköti az anyaországi polgárt a határon túli magyarral. Itt az ideje, hogy a megosztottságot, a szétszabdaltságot a visszájára fordítsuk, kamatoztassuk a lehetőségeket, amelyek a helyzetből adódnak.
Ne féljünk magyarnak lenni! Tanuljuk meg végre, hogy a mindenséggel mérjük magunkat,
s ne holmi ócska kompromisszumok szőre mentén araszoljunk a nekünk rendelt olvasztótégely felé!
Nemzeti büszkeség nélkül előbb cédák leszünk, majd gyökértelenek, végül sírunkban is más föld televénye. Ennél azért ez a nép többet érdemel, mi több: többre hivatott! Egy pillanatra kellene csak ráéreznünk önnön nagyszerűségünkre, hogy a huszonnegyedik órában tartóztassuk fel közösségünk nyelvi asszimilációját.
Ezzel szemben, mi felvidéki magyarok nem vagyunk mások, mint a depressziós anyaország határa mentén pántlikaszerűen elnyújtózó kérdőjel. Szaporodó pontokkal, fogyó hassal.
Búsmagyarkodni meg üzletelni a magunk hasznára, azt nagyon tudunk.
Csodálkozunk, hogy meglazultak a közösségünk eresztékei, amikor a hétköznapokban azt látjuk, hogy ha nem lopunk, azzal magunkat és a családunkat károsítjuk meg. Amikor szánni valóvá válik az idealizmus, vagy egyáltalán a jövő esélyeit firtató stratégiai gondolkodás.
A nemzeti büszkeség ott kezdődik, ha az ember tükörbe tud nézni! Az emelt fejű haza a magasban a családokban épül meg az iskolapadokban. Nem nagy dolog ez: elég, ha annyit tudunk, hogy
még a huszonegyedik század posztmodern világában is megéri tisztességesnek és magyarnak lenni!
