Trágyalé vagy tárgyalóasztal?
Nyilván minden kultúrember lelke kissé megrendül, azt látván, hogy gyönyörű neoklasszicista épületek homlokzatát nagy nyomással teríti be a tiltakozó mezőgazdászok hígtrágyaszórója. De mikor ilyesfajta, blaszfémiába hajló, elkeseredetten fekalomán tiltakozásokat látunk, óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést: hogy jutottunk ide, hogy jutott ide Európa mezőgazdasága?
Miközben az Európai Unió vezetői 16 órán át az Ukrajnának folyósítandó, gigantikus, 90 milliárd eurós kölcsönről tárgyaltak, az EU-csúccsal párhuzamosan elkeseredett mezőgazdászok tüntettek, oly módon, amihez képest a szlovákiai mezőgazdászok korábbi tiltakozása csak egy békés traktorparádé volt. Igaz, a nyugati mezőgazdászokat nem kell félteni, ők már akkor traktorgumikkal kevert szalmabálákat égettek az útkereszteződésekben, mikor mi még csak tanultuk, hogy működnek az uniós támogatások. A traktorokkal, homlokrakodókkal, mezőgazdasági hivatalokba harci elefántok méltatlan, de legalább dotált utódaiként behajtott tehenekkel vívott parázs küzdelemben kétségkívül volt szenvedély, benne volt az európai mezőgazdászok minden bánata.
A brüsszeli és más európai nagyvárosokban az elmúlt napokban látott tömeges gazdatüntetések mögötti indulat és félelem nem véletlen, ezek a tiltakozások elsősorban az európai mezőgazdaság fenntarthatósága és túlélőképessége körüli alapvető bizonytalanságokból fakadtak.
A gazdák szemszögéből nézve a Közös Agrárpolitika (KAP) jelenlegi iránya, a támogatások tervezett csökkentése, a zöld átállás költségeinek áthárítása, valamint a nagy volumenű szabadkereskedelmi megállapodások lehetősége egyszerre jelent bevételkiesést, növekvő adminisztratív terhet és piaci kiszolgáltatottságot. Lassan a gazdálkodónak már annyi időt kell uniós formanyomtatványok felett tölteni, mint a traktorban, ez pedig semmiképp sem jó arány s irány.
Az energiaválsággal, az orosz műtrágya kiesésével, és a háborús inflációval is felfokozott termelési költségek tartósan magasak, a piaci helyzet volatilis, és a feldolgozó-kereskedő láncokban eltűnik a termelő részesedése. A gazdák ezért joggal követelik, hogy a közpolitika ne csak sötétzöld ideológiai célokat szolgáljon, hanem biztosítsa a termelés alapjait: jövedelmet, piaci védelmet és kiszámítható támogatási rendszert.
S bár a Mercusor-megállapodást a gazdák dühe egyelőre elsodorta, de ha az európai piacra egy szabadkereskedelmi megállapodás értelmében elkezdenének beáramlani a dél-amerikai termékek, az rövid távon lenyomná az árakat, hosszú távon pedig veszélyeztetné a minőségbiztosítást, és a helyi ellátás biztonságát.
A tehén Franciaországban és a négy Mercusor-országban is ugyanúgy néz ki. De míg a francia termelőnek a halálra szabályozott uniós piac követelményeinek kell megfelelni, Argentínába, Brazíliában, Paraguayban és Uruguayban a szabályozások lényegesen enyhébbek. Míg Franciaországban a mezőgazdasági dolgozók átlagbére 2000 euró körül alakul, Brazíliában 350 euró körül. Talán nem szükséges közgazdász vörösdiploma annak a belátáshoz, hogy ha egy kilogramm húst, gabonát vagy bármit úgy állítunk elő, hogy az A és B dolgozó bére közötti különbség 1650 euró – és ez csak a munkabér, a többi input költségre, munkavédelmi, növényvédelmi és állatjóléti előírás költségvonzatára még rá se pillantottunk –, akkor kinek a portékája lesz olcsóbb. Mindez, esetleg megtetézve egy kis ukrán gabonával, leterítené az európai mezőgazdaságot.
A gazdák joggal kritizálják, hogy a "zöld fordulat" elvárásai komoly adminisztratív és beruházási terheket rónak rájuk, miközben a kompenzáció és a valódi átmeneti támogatás hiányos vagy késleltetett. A KAP jelenlegi felépítése – részben területalapú, részben céltámogatásokra épülő – sokszor a nagyobb, tőkeerősebb gazdaságokat részesíti előnyben, miközben a kis- és közepes gazdaságok számára a standardok betartása aránytalanul nagy költséget jelent.
A termelők úgy érzik, hogy a döntéshozók nem értik a napi terheiket, és a szabályozás előkészítése során nem vették figyelembe a gyakorlat realitásait. A brüsszeli irodákból nem látszanak a szántók. Most legalább egy kis trágyalé formájában sikerült közelebb hozni a vidék illatát.
Az EU érvelése szerint a mezőgazdaságnak hosszú távon alkalmazkodnia kell a csökkenő környezeti terhelés követelményeihez, és hogy a támogatások célzottabbá tétele hatékonyabban szolgálja a közjót, ezért fontos a pénzügyi források átcsoportosítása olyan intézkedések felé, amelyek társadalmilag hasznos szolgáltatásokat nyújtanak (pl. szénmegkötés, vízhasználat csökkentése, természetközeli gazdálkodás). Oké, de akkor így az uniós mezőgazdaság egy inkubátor. Csak a maga operacionális zártságában lehet működőképes, csak így tudja fenntartani az inkubátorban fekvő életképességét. De amint az abban fekvő, gépekkel életben tartott struktúrát lekapcsolják, és valós körülmények közé helyezik, ahol nincs gépi lélegeztetés, a szabad levegőn, a mások számára egyébként természetes körülmények között elpusztul.
Persze, nem volt ez mindig így, a mezőgazdaság évezredekig biztosította az emberiség fennmaradását, háborúk, világjárványok stb. közepette, igaz, Európa népességének túlnyomó része az ipari forradalomig ebben az ágazatban dolgozott, látástól vakulásig, kezdetleges eszközökkel, 40 éves áltagéletkorral... Nyilván akkor akkor volt, most meg most van, a szempillások, a hidegburkolók és a linux-rendszergazdák nem fognak elmenni faekével szántani. Szlovákiában alig ötvenezren dolgoznak a mezőgazdaságban... Mindenesetre a mezőgazdaság egy életképes, az idők próbáját kiállt ágazat volt, amíg kívülről bevitt, nem a legelő szélén, hanem egy légkondicionált iroda íróasztalánál hozott szabályrendszerrel nem sodorták a működőképessége határára.
