2021. április 3., 09:40

Töviskoszorú

Tekintetem felemelem. Majdnem az égig. Mert a keresztek mindig az ég felé törnek. Észrevették? Ha akarom, becsukott szemmel is látom. Mindannyian látjuk. A töviskoszorút a Megváltó fején.

Fotó: unsplash.com

Úgy fonták, hogy kínzóeszközzé váljon. Hogy akinek fejére tették, az szenvedjen. Hogy fájdalmat okozzanak neki és a tetejébe még ki is gúnyolják. Aki glóriát érdemelt volna, annak csak ez jutott. Már akkor is tudták, hogy lehet valakit porig alázni. Csak egyre nem számítottak a gonoszok, hogy akivel ezt tették, szemrebbenés nélkül megbocsátotta nekik. A keresztre feszítéssel együtt.

Az emberiség több ezer éve alapjában véve nem sokat változott. Nagyra hivatott, de gyarlóságai sokszor felülkerekednek talentumain és lehetőségein.

A tehetetlenséget pedig hosszú távon nem bírja elviselni. Sokszor értetlenül áll a dolgok előtt. Isten büntetésének érzi azokat. De hogy előtte istentelenül élt, az persze eszébe sem jut. Amikor bőségben lubickol, miért is jutna eszébe a szükség? Amikor azt hiszi, bármit megtehet, miért is gondolna arra, hogy ennek bármikor és hirtelen vége szakadhat?

Nem. Isten nem akar bennünket büntetni. Bár azt sem nézheti ölbe tett kézzel, hogy kergetjük magunkat végzetünk felé. Hogy rossz útra tértünk, hogy lassan elfelejtjük, mitől is vagyunk emberek. Ő csak figyelmeztet és észre akar téríteni bennünket. Tanulnunk kéne mindabból, ami történik velünk. És nem másokra hárítani a felelősséget.

Mostanában többen is úgy érezhetjük, nekünk is jutott töviskoszorú. Odaképzelem mindegyikünk homlokára. A kórházban fekvő betegekére, a boltban vásárlókra, a megfáradt édesanyákéra és a munkájukat elvesztett családfenntartók fejére is. Több mint egy éve viseljük és azóta sok lyukat ütött érzékeny bőrünkbe, sokszor le kellett törülni a kicseppenő vércseppeket homlokunkról… Lekapnánk fejünkről, de kezünk még béna.

Még nem tudjuk letenni, pedig már nagyon szeretnénk. Meggyötört mindannyiunkat az elmúlt időszak. És túl sok volt a veszteség.

Túl sok volt a fájdalom és a bizonytalanság. Már semmi sem az, ami volt. Amit lényegesnek gondoltunk, az mára jelentéktelenné vált. Már csak élni szeretnénk. Úgy, mint régen. Vissza akarjuk kapni a régi életünket. Görcsösen. Mintha nem tudnánk, hogy sosem lesz már olyan, mint amilyen volt. Más lesz. Talán még jobb is. Rajtunk áll. Mi tehetjük jobbá és szebbé magunk és mások életét. Mert ez a mi valódi hivatásunk. Erre lettünk teremtve.

A keresztek mindig az ég felé törnek. Amikor tehetetlennek érezzük magunkat és minden próbálkozásunk ellenére sem sikerülnek úgy a dolgaink, ahogy szeretnénk, akkor azt szoktuk mondani: feladjuk. A fel-adás pedig nem más, mint hogy rábízzuk sorsunkat, az adott probléma megoldását valami földön túlira. Feladjuk az ég felé… Talán az élet majd megoldja magától… Csodára ne várjunk, de higgyünk magunkban. És tudjuk, hogy küzdelmeinkben nem vagyunk egyedül, nem vagyunk árvák. Még ha néha úgy is érezzük. Nem azért lettünk teremtve, hogy elvérezzünk. Közel a feltámadás.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.