Továbbra is állja az uniós sarat a magyar-szlovák tengely

A magyar és szlovák kormány már régóta Ukrajna legnagyobb bírálói közé tartozik, az Orbán-Fico tengely Zelenszkijhez fűződő viszonyát pedig tovább rontotta a januárban kiéleződő energiapolitikai vita. Kijev szerint ugyanis egy orosz dróntámadás olyan (vélt vagy valós) károkat okozott a Barátság kőolajvezetékben, aminek a helyreállítása több hetet is igénybe vehet, addig pedig egyszerűen leállították a kőolajszállítást a két ország felé. Budapest és Pozsony ugyanakkor amellett, hogy kétségbe vonja a károk súlyosságát, azt hangsúlyozza, hogy Ukrajna egyáltalán nem tesz meg mindent a szállítás mielőbbi újraindításáért, sőt újabban politikai nyomásgyakorlásra használja fel a kialakult helyzetet.

Az egyre inkább feszültté váló helyzetben így már februárban világossá vált, hogy a két ország hajlandó összekapcsolni az energiapolitikai vitát az Ukrajnának nyújtandó uniós támogatással. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter ennek kapcsán szinte azonnal jelezte, hogy amíg nem indul újra az olajszállítás, addig Budapest nem támogatja a Kijevnek szánt hitelcsomagot, amihez aztán Pozsony is csatlakozott.

A bejelentés végül a márciusi uniós csúcson vált konkrét politikai lépéssé, amikor Orbán Viktor és Robert Fico – a tavalyi politikai megállapodás ellenére – együtt vétózták meg az Ukrajnának szánt 90 milliárd eurós hitelcsomag jóváhagyását.

 A két tagállam lépése azonnal heves vitákat váltott ki az Európai Unióban, a brüsszeli vezetés reakciója pedig egyértelműen túlmutat egy szokványos politikai vitakérdésen. Több tagállami vezető nyíltan bírálta a magyar–szlovák lépést, és az uniós együttműködés alapelveinek megsértéseként beszélt róla. Az Európai Tanács elnöke egyenesen „elfogadhatatlannak” nevezte azt, hogy egy már korábban közösen elfogadott politikai megállapodást egy tagállam utólag blokkol, míg több vezető a bizalom megrendüléséről és az EU hitelességének sérüléséről, valamint az uniós lojalitás határait feszegető lépésről beszélt.

A szokatlanul kemény reakciók ugyanakkor részben abból fakadnak, hogy a mostani eset több szempontból is precedensértékű. Bár az elmúlt években Magyarország – időnként pedig Szlovákia is – többször is élt a vétó eszközével, olyan még nem fordult elő, hogy egy már politikailag lezárt, a tagállamok többsége által elfogadott, pénzügyi csomag végrehajtását akadályozzák meg.

Noha mindez akár politikai dacnak is tűnhet, valójában szorosan összefügg azzal, hogy Brüsszel már jóideje egy szervezeten kívüli állam támogatását helyezte előtérbe a tagállami érdekek helyett.Ezzel összhangban például a Bizottság már a márciusi csúcs előtt kilátásba helyezte, hogy áprilisban megvonják a korábban kialkudott kivételt Magyarországtól és Szlovákiától az orosz energiahordozókról történő kötelező leválással kapcsolatban. Mindez alapjaiban kérdőjelezi meg azt a több évtizedes uniós gyakorlatot, miszerint a csúcstalálkozókon elért konszenzust később a tagállamok és a Bizottság is kötelező érvényűnek tekintik. Ennek fényében pedig egyáltalán nem meglepő, hogy az érdekeik érvényesítéséhez – a brüsszeli vezetéshez hasonlóan – a két ország is hasonló eszközökkel él.

A magyar és szlovák kormányfő lépése miatt ennek ellenére több tagállami vezető is a hetes cikkely szerinti eljárás további szigorítását vagy akár a szavazati jog részleges felfüggesztésének lehetőségét is felvetette. A litván külügyminiszter például egy interjúban azt hangsúlyozta, hogy bizonyos területeken meg kellene vonni vagy korlátozni azoknak az országoknak a döntéshozatali jogát, amelyek folyamatosan blokkolják a közös fellépést, mivel az hosszútávon már az Európai Unió működését veszélyezteti. Egy ilyen döntés megvalósítása azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, mivel ezek a típusú szankciók ugyancsak széles körű egyetértést igényelnek az EU-ban, amivel kapcsolatban korábban Szlovákia és Magyarország is jelezte, hogy megvétózna minden, a másik országot sújtó hasonló lépést.

A szavazati jog megvonásának lehetősége tehát inkább politikai nyomásgyakorlásként jelenhet meg a jövőben, mintsem reális forgatókönyvként.

Budapest és Pozsony ráadásul következetesen (és jogosan), azzal érvel, hogy a lépésük amellett, hogy jogilag maradéktalanul megfelel az uniós jogszabályoknak, az energiaellátásuk szempontjából is teljesen indokolt. A magyar álláspont szerint ugyanis nem elfogadható, hogy az unió egyszerre vár el pénzügyi szolidaritást, miközben nem garantálja a fizikai ellátásbiztonságot a tagállamoknak. Orbán Viktor ennek kapcsán többször is jelezte már, hogy Magyarország nem hajlandó vakon támogatni Ukrajnát, ha az közben a saját gazdasági érdekeit veszélyezteti, míg Robert Fico szintén úgy fogalmazott, hogy előbb az energiapolitikai kérdéseket kell rendezni és csak utána lehet továbblépni az ukrán támogatások ügyében.

A két ország szerint ráadásul az unió túlzottan egyoldalúan közelíti meg az orosz–ukrán háborút, és nem veszi kellően figyelembe a béketárgyalások szükségességét, illetve a gazdasági következményeket. Mindez pedig szorosan összefügg az energiabiztonsági realitásokkal, különösen akkor, amikor a Barátság kőolajvezetéken érkező szállítások kiesése közvetlen gazdasági kockázatot jelent a két országnak. Emiatt pedig a vétó valójában egy olyan tudatos politikai eszközként is értelmezhető, amit Budapest és Pozsony egyelőre sikeresen alkalmaz a tárgyalási pozíciójuk megerősítésére.

A következő hetekben azonban várhatóan mindkét országnak komoly politikai nyomásgyakorlással kell majd szembenéznie. Bár Magyarország és Szlovákia egyelőre jól állja az “uniós sarat”, mindez azt is világossá tette, hogy az egyhangúságra épülő uniós döntéshozatal egyre nehezebben működik egy válságokkal terhelt geopolitikai környezetben. Ennek feloldására pedig várhatóan minden eszközt bevet majd a brüsszeli elit, ami egyben a tagállami érdekérvényesítés ellehetetlenítésének kezdetét is elhozhatja.