Történelmi udvarsöprés (2)
Hadd untassam az olvasót egy réges-régi személyes emlékkel. Valamikor a múlt század hetvenes éveinek végén a pozsonyi Szabad Földművesben írtam egy cikket Történelmi udvarsöprés címmel. Ehhez az kellett, hogy a főszerkesztő szabadságon legyen, s mire megjelenik a cikk, már nem tehet semmit ellene. A téma a durva asszimiláció jelensége volt, amit a szlovák kommunista hatalom lépten-nyomon gyakorolt ellenünk, kisebbségben élő magyarokkal szemben.
Természetesen botrány lett a dologból, a főszerkesztő fejmosást kapott a pártközpontban, hogyan engedhetett le ilyen „revizionista, soviniszta” cikket a lapjában. De akkor már több is volt a rovásomon, így egy év után finoman szólva el is tanácsoltak a szerkesztőségből. Mivel nem elegáns ugyanazt a címet többször elővenni, a zárójelben szereplő 2-es szám erre utal.
Nem gondoltam volna, hogy közel fél évszázad után eszembe jut, és ismét előveszem. Az apropót a magyar kormány tervezett új intézkedése adta, amellyel eltörölné az előző kormány által 2023-ban visszaállított vármegyéket. Hogy miért, arra nem kaptunk kielégítő magyarázatot, de majd a Facebook népe elmondja „elegánsan, cizelláltan és kimerítőn”. Amúgy nem értettem, miért kellett 2023-ig várni a történelmi jóvátétellel, hiszen a vármegyék rendszere Szent István királyunk országalapítása óta fennállt, igaz, eredetileg másképp, de a történelmi folytonosság adott. Ehhez a rendszerváltás után azonnal vissza kellett volna térni.
A vármegyék természetes földrajzi egységekre és a hatalommegosztásra épültek. Bár a főispánokat a király nevezte ki, mégis a vármegyék képviselték a történelem évszázadai során – a király önkényeskedéseivel szemben is – a törékeny egyensúlyt a regionalizmus és a legfelső hatalom között. Ismert tény, hogy annak idején a megyegyűléseken tűntek fel a reformkor nagy alakjai, mint Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, akik később a pozsonyi diétán „lázadtak fel” a németesítés ellen.
Kérdés, hogy csupán szimbolikus lépés még a nevüket is eltörölni? A gyakorlati logikáját értem a dolognak: el kell távolítani azokat a főispánokat, akiket a NER rakott oda (valójában a kormány) a vármegyék élére, akiket az új kormányhoz lojális emberekkel kell helyettesíteni. S ha másképp nem megy, ennek a legegyszerűbb módja, ha az egészet eltöröljük. A példa ismerős: ha régen valakit ki akartak rúgni egy munkahelyről, de jogilag nem állta meg a helyét a felmondás (nem volt mire hivatkozni), akkor megszüntették a pozíciót vagy a munkakört, amelyet az illető betöltött, és mindjárt jogszerűnek tűnt a kiebrudalás.
De ebben az esetben többről van szó, mintsem hogy az ilyen utcáról jövő ötleteket komolyan kéne venni.
Ha már az utódállamokban, Szlovákiában vagy Romániában lábbal tiporják a sok évszázados (közös) történelem szimbolikáját, ahol a megyéket az „utódok” kényük-kedvük szerint szabják át, a legelemibb logikát is mellőzve, leginkább a kisebbségek rovására, legalább az anyaországban ügyelni kéne arra, hogy megmaradjon az ezeréves jogfolytonosság. Mert anélkül az egész szabadáré egy fabatkát sem ér. Nem kellene ezeréves államiságunk, európai létünk megkülönböztető szimbólumait, az alkotmányos önkormányzás sok évszázados bástyáit szétverni, ahogyan azt tette 1945 után a kommunista rezsim. Akik ugyanis érvként a Horthy-Magyarországra mutogatnak, és a kacagányos, urambátyámos évtizedek ellenében próbálják meghatározni a jelent, valójában a négy évtizedes kommunista múltat szeretnék visszaállítani. Nem hiszem, hogy ez célja lehet bármelyik kormánynak a huszonegyedik században.
Ha viszont brüsszeli kívánalomról lenne szó (amit kétlek, van elég bolsevik lelkületű magyar a Kárpátokon belül), szólni kell nekik, hogy ez nem az ő asztaluk. Ha már annyira erőltetik a progressziót, van néhány ország Európában, ahol király is van, meg alkotmányos monarchia is. Talán azokkal foglalkozhatnának.
Nem véletlenül hoztam fel szerénységem példáját a múlt század hetvenes éveiből. Elkeserítő lenne visszatérni ahhoz az életérzéshez, amelytől (igaz, csak részben és elfuserálva) sikerült 1989-ben megszabadulni, visszafarolni azokhoz a keserves évekhez, amelyeket kénytelenek voltunk akkoriban elviselni. Ha már az angoloknak, spanyoloknak, belgáknak, hollandoknak, a dánoknak vagy a norvégoknak nem szúrja a szemét, hogy királyuk van, talán mi sem vagyunk alávalóbbak náluk.
Megjelent a Magyar7 2026/28. számában.
