Történelem élő adásban
Teli az éter a washingtoni Fehér Házban múlt héten lezajlott veszekedéssel. Nem csoda, ilyen diplomáciai botrány nem adódik mindennap, az pedig az Öbölháború óta nem fordult elő, hogy élő adásban nézhessük a történelmet. Persze mindenki a maga szája íze szerint tálalja a történteket. A Szlava Ukrajini-t mantrázó háborús uszítók azt állítják, hogy Trump elnök és J. D. Vance alelnök ok nélkül, csúnyán megalázta az ukrán elnököt, a konzervatív oldal szerint Zelenszkij arrogánsan és tiszteletlenül viselkedett, és végre megkapta a magáét. Személy szerint már azon is csodálkoztam, hogy Zelenszkijt a maga kocsmai stílusával beengedték az Ovális Irodába.
Hiányérzetem abból adódik, amiről hallgatnak a hírmagyarázók és a Facebook-huszárok sem emlegetik, hogy mindez minek volt a következménye. Pedig Ukrajnát ugyanaz a nagyhatalom, a világ csendőre sétáltatta bele a csapdába, amely most megleckézteti, s amely futószalagon szállította a „demokráciát” a világ minden tájára, hogy felfordulást és végtelen szenvedést hagyjon maga után. Pontosabban nem is az USA, nem az amerikai nép, hanem a birodalomnak az a demokrata vezetése, amely évtizedekig feltétlen szolgálója volt a háttérhatalomnak, amit mélyállamnak szoktunk nevezni.
Volodimir Zelenszkij megszokta, hogy ahová beteszi a lábát, mindenütt követelőzik, utasítgat, hiszen a demokrata háttér úgy adta alá a lovat, mintha ő lenne a demokrácia bajnoka, az európai szellem megmentője. Mintha sosem lett volna államcsíny Ukrajnában, és sosem zaklatták volna az ott élő tízmilliónyi oroszt. Erkölcsi szempontból tehát nem lehet egyértelműen azt hangoztatni, hogy van egy agresszor (Vlagyimir Putyin) és van egy galamblelkű áldozat (Zelenszkij és a nacionalizmusba sodródott Ukrajna), aki akár népe kiirtása árán is szolgálja a mélyállam érdekeit.
Volodimir Zelenszkij azonban rég elszakadt a valóságtól, s addig nyújtaná a háborút, amíg egy élő ukrán (esetleg francia, olasz, baltikumi, lengyel vagy német) férfi él Európában. Hatalmasságok borultak le előtte, s mint az igazhívőknek Mekkába, szinte kötelező volt hozzá elzarándokolni. Érdemes felidézni, mit mondott Zelenszkij a vita után. „Azt akarom, hogy az USA határozottabban álljon az oldalunkra. Nem azt mondta, szeretném, vagy kérem. Akarom! Nem azt mondta, segítsetek békét teremteni, megmenteni az országom maradékát és sok százezer életet. Még csak azt sem, hogy ti hecceltétek fel az ukrán népet (lásd: Nuland ötmilliárdja). Ez a „demokrata”, aki hazájában betiltotta az ellenzéket, a szabad választásokat, az egyházat, a kisebbségi jogokat, nos ez az akarnok, aki hallani sem akar a békéről, talán először szembesült vele, hogy ebben a játszmában nem maradtak lapjai. Nem tudom, ki és miért siratja, hiszen csak remélheti, hogy nem végzi úgy, mint annak idején Trockij Mexikóban.
Ideje lenne Európa gyászhuszárainak tudatosítaniuk, hogy „kijevi emberünknek” lejárt az ideje, és Európa nincs abban a helyzetben, hogy magára vállalja ezt a háborút. A nagymellű kijelentések és a hűségnyilatkozatok ugyan ismét ellepték az internetet, de hogy az EU magára vállaljon ekkora terhet és veszélyt, maguk a nyilatkozók sem gondolják komolyan. Brüsszelben, Londonban és Párizsban marad az ígérgetés és a hazudozás. Ezek egy jól megrendezett színdarabot játszanak, és fikarcnyit sem érdekli őket az ukrán nép sorsa. De talán még Európáé sem.
