Toleránsék fenyegetőzése
Ha nem lenne komoly a dolog, azt is mondhatnánk, ez is csak egy vihar a biliben. Zuzana Ťapáková, a Szlovák Nemzeti Színház nemrég kinevezett igazgatója nem engedett be a nemzet teátrumába egy cseh színházat. Pontosabban nem írt alá egy szerződést, amely szerint a prágai hangzatos nevű Hősök Stúdiója (Studio Hrdinů) tartott volna vendégelőadást a Drama Queer fesztiválon egy izlandi szerzőtől.
Az egymásnak ellentmondó hírek szerint az igazgató azért utasította el a Holdkő (Měsíční kámen) című előadást, mert homoszexuális tartalma miatt „túl alternatívnak” vélte a darabot, maga a direktor pedig azt nyilatkozta, hogy két-három héttel az előadás előtt nem szoktak szerződéseket kötni. A színház repertoárját fél, akár egy évre előre tervezik.
(Márpedig amit az új miniszter művel, az minden ízében elfogadhatatlan, állítják liberálisék.) És a sztori természetesen folytatódik, amelynek legújabb fejleménye, hogy az Emberi Jogok Hivatala egyenesen a főügyészségre rohant feljelentést tenni Ťapáková ellen. Azért, mert volt mersze „letiltani” egy be sem tervezett előadást.
A tipikus bolsevik tempó esetében a legtanulságosabb mégis az a fenyegetőzés, ami az eset kapcsán zúdult elő a közösségellenes platformokon: liberálbolsevikék szerint az igazgató ezzel óriási kárt okozott a szlovákiai színjátszásnak és kultúrának, amit majd természetesen „nemzetközi rosszallás és elszigetelődés” követ.
Nem nehéz megtalálni a párhuzamot a budapesti és a pozsonyi esetek között. A két nemzeti színház, mint a nevük is mutatja, a nemzet színházai, és nem az alternatív, esetenként a közízlést romboló darabok kísérleti terepei. Arra valók a kisebb, egy-egy réteg ízlését kiszolgáló színházak, amelyek a társadalom négy (de legyünk megengedőek, akár nyolc) százalékát lázba hozó művészet szentélyei.
Szerencsére még nem tartunk ott, ahol a németek, akik éppen történelmük legskizofrénebb fejezeteit kénytelenek élvezni.
Végtelen toleranciájuk eredményeképpen a tömeges migráció feltartóztatására nemrég visszaállították a határellenőrzést a belső schengeni határokon, az Európai Unió legnagyobb értékét, a polgárok szabad mozgását nehezítve. Másrészt – maradva a kultúra vizein – olyan színházi előadásokkal hergelik a magát konzervatívnak tartott német társadalmat, mint a stuttgarti opera minapi előadása.
Florentia Holzinger koreográfus Sancta című „művében” meztelenül görkorcsolyázó apácák szerepeltek, láthatott a nagyérdemű pápának öltözött törpét, de egyéb „nyalánkságokat” is felvonultatott az opera: szexjeleneteket, csonkítást, valódi vért. Az osztrák koreográfusról köztudott, hogy szereti a határokat feszegetni. „Előadásaiban – írta az előadásról a The Guardian – a női főszereplők gyakran részben vagy teljesen meztelenül szerepelnek, a korábbi bemutatókon vérrel és friss ürülékkel készült tetoválás, önkielégítés és gesztusfestmények szerepelnek.”
A koreográfus amúgy nehezményezte a sajtóban megjelent ismertetőt, mert „erőszakkal és gyűlöletbeszéddel kellett megküzdenie” a közösségi térben. S talán még csodálkozott is rajta a szerencsétlen, aki az év elején egy interjúban azt is elárulta „művészeti krédójáról”, hogy: „Számomra nem csak az a jó technika a táncban, aki tökéletes tendu-t (táncmozdulatot) tud végezni, hanem az is, aki jelzésre tud vizelni.”
A német társadalom egy része láthatóan már megértette „az idők szavát”, és kultúrnemzetként percenkénti ezer nyelvcsapással fogyasztja az emelkedett kultúrát. Merthogy ez nem egy eldugott, kis zugteátrumban történt valahol a város peremén, hanem a stuttgarti Staatsoperben. A mi vidékünkön portyázó haladárok természetesen ezt a „nemes hagyományt” szeretnék velünk is, elmaradott magyarokkal, szlovákokkal elfogadtatni. Előbb cukrospapírba csomagolva, majd a maga pőreségében és brutalitásában. S ha valaki az útjukba áll, rohannak az ügyészségre.
Megjelent a Magyar7 2024/42. számában.
