Több, mint nyelvi vita
Egy forró júliusi napon két legkisebb unokámmal célba vettük a helyi, pozsonyhidegkúti strandfürdőt. Lakhelyemtől számítva hat megállót kell villamosoznunk a fürdőig. Felszállva a járműre elhelyezkedtünk a „négyes” ülésein.
Nemsokára a mellettünk szabadon maradt negyedik helyet elfoglalta egy nagyjából korombeli nő. Kedvesen szólt a két gyermekhez. Ugye, milyen jó ilyenkor, a szünidőben a nagymamánál. Mivel szlovákul beszélt, a gyerekek nem értették őt, ezért nem is tudtak válaszolni. Kicsit furcsállotta, hogy csak mosolyognak rá, de nem szólalnak meg. Nem adta fel, tovább kérdezett: Gondolom, a nagyi finomakat süt és főz nektek, így van?
Nem késtem a válasszal: Szlovákul tanítsák meg a gyerekeiket a szlovák szülők. Az én gyerekeim és unokáim magyarok, ők magyarul beszélnek! De hát legalább maga beszélhetne velük szlovákul, hiszen mégiscsak Szlovákiában vagyunk – mondta már szinte remegő hangon a dühtől. Erre csak azt tudtam felelni, hogy talán logikus, hogy ha a gyerekeim magyarok, én is magyar vagyok, és ez a csodálatos nyelv teljességgel kielégíti kommunikációs igényeinket. Nem részleteztem családunk további körülményeit, gondolván: semmi köze hozzá.
Leszálláshoz készülődtünk, de nem csak mi, hanem az illető asszonyság is. Neki is a fürdő volt az úticélja. Jól kilépett, gondolom, annyira haragudott ránk, hogy nem akart egy levegőt szívni velünk. Megjegyzem, mi sem vele.
A felújított fürdő kárpótolt az incidensért. A gyerekek élvezték az új hullámmedencét, az örvénymedencét, és természetesen a régi jól bevált óriáscsúszdát. Jókat úsztunk, labdáztunk, s amikor kijöttünk a medencéből, kedvet kaptunk egy fagyira. Miután letöröltük magunkról a vízcseppeket, és meg is szárítkoztunk, elindultunk a fagyis felé. A leterített pokrócok között bukdácsolva magyar beszéd ütötte meg a fülemet. Ilyenkor akaratlanul is odaviszem a tekintetemet. És mit látok: az a bizonyos nő beszélgetett a barátnőjével ízes csallóközi tájszólással!
Azóta eltelt jó néhány nap, az unokáimat már hazavitték a szüleik, közben a levegő is lehűlt, sőt most már újra felforrósodott, de ezt az „élményt” még mindig nem emésztettem meg. Nem a villamosban elhangzott korholást, az ilyesmi időnként előfordul (és őszintén szólva jólesik, ha olykor-olykor helyre rakhatom az okosodókat, már ha nem túlontúl „okos” az aktuális vitapartner, mert az ilyeneket inkább ignorálom). Az rendített meg, hogy a kioktatást magyar, vagy legalábbis magyar származású embertől kaptam. Szívesen megkérdezném tőle, hogy ő – gyökereihez híven – megtanította-e a gyerekeit magyarul. A fenti incidensből egyértelműen azt gondolom, hogy nem.
