Tikkadt szöcskenyájak
A magyar költészet napját budapesti barátaimmal évek óta rendhagyó módon közösen szoktuk megünnepelni a Falk Miksa utcai Tokaji borozóban a magyar fővárosban. Nem sörözőben, hiszen a magyar ember bort iszik - mi azért néha sört is -, de az aradi vértanúkra emlékezve koccintani nem illik söröskorsókkal még a 150 éves fogadalom lejártát követően se. A magyar költészet napja pedig jó alkalom a koccintásra!
Az ünneplés rendhagyó volta viszont nemcsak a formára, a helyszínre vonatkozik, hanem a tartalomra is, mert mindannyiunknak fel kell készülni az estre: fejből el kell mondania a héttagú asztaltársaságnak egy verset a magyar költészet remekei közül. Minden évben másikat, amit címzetes költőbarátunk a helyszínen feljegyez, nincs sumákolás, hogy a tavalyelőtt előadottat újfent. Tehát nem adják ingyen a nedűt, meg amúgy se!
A versmondások befejezéséig a poharak, a zsíros kenyerek érintetlenek maradnak. Annak érdekében, hogy ne maradjon méltánytalanul kevés idő az est további részére, mindenki igyekszik rövidebb költeménnyel előrukkolni. Ez a felkészülést is megkönnyíti, hosszabb költeményeket ebben a korban már nem is könnyű megtanulni... Bevallom, sőt kicsit restellem is magyartanárként, hogy én általában négysorosokkal szoktam elkényeztetni a barátaimat.
Egy ilyen összejövetel alkalmával viszont Feri barátunk nagyon meglepett minket! Már akkor gyanúsnak tűnt, amikor az ülési sorrendből kifolyólag neki kellett volna sorra kerülnie a versmondásban, de udvariasan átadta a lehetőséget másnak azzal, hogy ő majd a legvégén.
Csattant is a végén az ostor: Arany János Toldi - első ének, kezdte Feri, majd jött a második, harmadik, és meg sem állt, el sem hallgatott a tizenkettedik végéig. Fejből megtanulta a trilógia teljes első részét! És nem hadarta el, mint mi a négysorosainkat, hanem előadta, hangsúlyozta, mintha szavalóversenyen lett volna. Telt, múlt az idő!
„Elfeküdt már a nap túl a nádas réten, Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,”, de ő csak mondta, mondta… Üres borospoharainkat pörgetve próbáltuk neki néha ugyan udvariasan jelezni az idő múlását, a bátrabbak a zsíros kenyerekről lopkodni kezdték a lilahagyma darabokat, hátha észreveszi magát, de őt semmi se zökkentette ki. Ismerve elszántságát, reménytelen próbálkozás lett volna a félbeszakítása, hiszen 2017-ben, Arany János születésének 200. évfordulóján akkoriban járta be a történelmi Magyarországot a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany-buszával.
Amikor a hetedik énekben aztán Rákos mezejére ért Toldi Miklós, már igencsak szurkoltunk neki, hogy jusson el végre Pestre, bár tudtuk, hogy az akkori tömegközlekedésben ez még nem volt egy olyan rövid folyamat, mint manapság bejutni a Bosnyák térről a 107-essel a Blaha Lujzára.
De egyszer mégis csak beért Pestre! Az utcán elszabadult hatalmas bika megfékezését még kicsit cifrázta is Feri barátunk, ugyanúgy, mint Miklós küzdelmét a cseh bajnokkal. Aztán amikor mindenki elnyerte méltó jutalmát - György is, Miklós is -, mi sem maradtunk szárazon!
Idén a magyar költészet napján sajnos nem mehetünk együtt a Falk Miksa utcai borozóba! Csak otthon mondhatunk el egy verset ebből az alaklomból saját magunknak, vagy a családnak, ha kíváncsi rá, az se baj, ha ez most ismétlése lesz a tavalyinak, viszont egy pohár borral külön-külön ebben a kényszerű helyzetben is köszönthetjük a jeles emléknapot!
De jövőre ugyanott, ugyanúgy! Folytatjuk a most kényszerűségből megszakadt költészetnapi hagyományainkat! És Feri, akkor jöhet akár a Toldi szerelme is, legfeljebb hamarabb találkozunk majd. A Toldi estéjét viszont most csak magadnak mondd el szólóban, amúgy is időrendben ezt írta meg hamarabb a költő. Hamarabb köszöntött Arany Toldijára az este, mint a szerelem! Van az úgy néha.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél. (Vörösmarty - Keserű pohár)
