Teljes gőzzel előre!
Fehérbe öltözött tájra ébredt a Csallóköz! Ez már önmagában meglehetősen ritka, becses jelenségnek számít a globális felmelegedés korában. Nosza, szánkózásra fel! Az anyukák eldobtak kapát-kaszát, akarom mondani, letették a fakanalat, félbe hagyták vagy későbbre halasztották a főzést. A vasárnapi ebéd várhat, a hó viszont nem fog várni, lehet, hogy délutánra már csak pocsolyák emlékeztetnek rá. Ha már egyszer a Jézuska szánkót hozott a gyerekeknek, akkor az legyen is kipróbálva.
Délelőtt szokatlanul nagy a kurjongatás és a gyerekricsaj a futballpálya környékén. Egymás után érkeznek a kisgyermekes családok. Teljes gőzzel előre, kiáltja egy nagyobbacska kisfiú testvéreinek és futva kezdi húzni a szánkót, amikor végre a füves, most hóval borított részre érnek. Két kisöccse ül rajta, úgyhogy nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy felgyorsuljon a járgánnyal. Mindenki élvezi a téli mókát, a hóban való hempergést, és még a hóember építésével is megpróbálkoznak… Csak ennyi kell a gyermekek boldogságához. Egy kis hóesés.
Sok-sok havazás. Jut eszembe, mikor visszagondolok a gyermekéveimre. Mert nekünk nemcsak egy délelőtt, egy fél nap, esetleg pár óra hóöröm jutott.
Mi napokig, olykor akár hetekig is élveztük a havas-jeges örömöket. A hidegben nemcsak a hó hullott és maradt meg, de az utcák is jégpályává váltak. Akkortájt még főleg csak a főutcákat takarították falun, úgy ahogy, a mellékutcák korcsolyapályákká válták, akárcsak a tavak.
A mi januári-februári délutáni programunk jórészt abból állt, hogy iskolából hazatérve villámsebességgel megírtuk és megtanultuk a leckét, aztán már húztuk is fel a télikabátot, a síoverállt, a hócsizmát.
Várt bennünket a domb, amit akkor Tátrának képzeltünk. Oldalt felmásztunk rá, magunk után húzva a szánkót, aztán leereszkedtünk. Egy délután ki tudja, hányszor. Csak a lenyugvó nap meg az átázott csizmában fázó lábunk kergetett minket haza. Otthon aztán lerángattunk magunkról mindent, beleértve a térdig csuromvizes harisnyanadrágot, a sokszor átázott lélekmelegítőt és a legtöbbször már mentünk is a fürdőkádba, hogy kiolvadjunk a jó meleg vízben. Közben édesanyánk forró citromos-mézes teát készített és a vacsorát is kitálalta. Úgy elfáradtunk, hogy kis tévézés vagy olvasás után már csukódott is le a szemünk…
Még az öregeknek is csak farsang vége felé kezdett elegük lenni a télből. Nagyon várták jégtörő Mátyást, hogy űzze el végre a hideget. Hogy a szánkók végre a padlásra, a hólapátok és -seprűk meg a fészerbe kerülhessenek.
Minden más volt régen, s mintha szebb is lett volna. Persze lehet, hogy csak az emlékezet teszi. Mikor olyasmit hall az ember a tévében, hogy az alacsonyabban fekvő sípályákon már nem érdemes befektetni a fejlesztésbe, bezárás lesz a sorsuk, mert ezekről végleg eltűnhet a hó, nem lesz jókedve. A hóhiány miatt nemcsak a sípályák üzemeltetőinek fáj a fejük, de a mezőgazdáknak is. Ők is jobban szeretnék, ha zuhogó eső helyett, fokozatosan olvadó hó borítaná a búzamezőket télen. Minél vastagabb rétegben, annál jobb. Biztos védelem lenne ez a fiatal hajtásoknak a fagy elől. Tavasszal meg lenne elegendő nedvesség a növekedéshez.
De mint tudjuk, az élet nem kívánságműsor. Habár az autósok sóhajai azért mégiscsak meghallgatásra találnak. Nekik évről évre egyre ritkábban kell csúszós-jeges utakon közeledniük, reggelenként a szélvédőt kaparniuk.
Tény és való, hogy január végén járunk és még nem volt igazi tél. A karácsony, szokás szerint, nem volt fehér… Sokan abban bíznak, hogy már nem is lesz zimankó és hó, hisz kinek hiányzik a magas fűtésszámla, esetleg egy jó kis lábtörés a csúszós úton. Mégis, bízom benne, sokan vagyunk, akik sóvárognak a behavazott táj, az arcunkra hulló hópehely, a zúzmarával kicsipkézett-kidíszített fák és bokrok után. Mesebeli a táj, ha nagy hidegben, nagy hóban, de szikrázó napsütésben indul téli sétára az ember.
Az a bizonyos nagy fehérség. Amit csak az őzcsordák tagjai pettyeznek itt-ott sötétre. Amikor látszólag mintha megállt volna az idő.
De csak addig, amíg a félig befagyott víz felett el nem repül a páratlanul gyönyörű, kék színű jégmadár… Vagy míg az egyik bokron fel nem fedezzük cinegék tucatjait, amint bogyók után kutatnak… Kedves tél, igazán megmutathatnád végre a szebbik orcád!
