Teher alatt nő a pálma
Ki ne ismerné a mondást, amely egészen az ókorra nyúlik vissza (latin eredetiben: Sub pondere crescit palma). Hát, teherből kijut bőven mostanság, mondhatnánk a felvidéki magyarság embert és közösséget próbáló nehézségeire, a bennünket érő rúgásokra gondolva. Van éppen elég külső és belső ellenségünk, hogy erőt meríthessünk az ütlegekből, és szilárduljon a gerincünk.
Hogy a külső erők, elsősorban a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak és a magukat mindenek fölött álló, magukat kiválasztottnak képzelő nyugat-európai kultúrnépeknek, akik évszázadokon keresztül irtottak és gyarmatosítottak más népeket, miért vagyunk szálka a szemében, körülbelül a pozsonyi csata óta tudjuk, amikor a magyarság szó szerint kiharcolta a helyét a Kárpát-medencében. Nem úgy, mint mások, akik Észak-Amerikában leöltek vagy húszmillió indiánt, Latin-Amerikában ősi kultúrákat pusztítottak el, kiirtották az ausztrál őslakosok zömét, rabszolgának hurcolták el az afrikai feketéket, és uralmuk alá hajtották fél Ázsiát. És még mindig kapaszkodnak az ebül szerzett jószágba, mert – bár náluk is kereszténység volt – meggyőződésük, hogy ez a világ rendje. A Szent István-i Magyarország nem tett ilyet.
Három éve népszavazást tartottak Ausztráliában arról, hogy a törpe kisebbséggé (statisztikailag 3,8%) zsugorodott őslakosok kapjanak-e külön parlamenti képviseletet. És a huszonegyedik században a kedves britek mai leszármazottai elsöprő többséggel utasították el ezt az inkább csak gesztusnak számító jogot. (Szavazati jogot is csak 1983-ban kaptak.)
Nem csoda, hogy ma sem ettől hangos a világsajtó, mert ugyan kit érdekel egy hatvanötezer éve a hazájában élő más nyelvű, más kultúrájú kisebbség, amelyet 1788-tól igáztak le a napjainkban is kardcsörtető britek. Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök országa ezek után is a civilizált, a nemzetközi jogot és az alapvető emberi jogokat betartó államnak számít, amit talán senki sem kérdőjelez meg. Pedig a kérdéseket mindig fel kell tenni, mert azért vannak.
Az egész gyalázatos történetben az a legszomorúbb, hogy a szlovák értelmiség többsége (tisztelet a kevés kivételnek) hallgat, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Mintha a politika rajtuk kívül élné a külön életét, valahol a fejük fölött, valami megfoghatatlan régiókban.
Az ausztrál őslakosoknak már esélyük sincs kiharcolni a jogaikat, hiszen úgy elfogytak, mint ősszel a legyek (elnézést a durva hasonlatért). A felvidéki magyarság azonban, bár fogyatkozik, öntudatos, kulturált és békés közösség. Vagyunk még vagy félmilliónyian (a statisztikák mindig ferdítenek), tehát nem hagyhatjuk, hogy úgy bánjanak velünk, mint az ausztrálok (kik is azok?) az őslakosaikkal. Ha kellő kitartás és önbecsülés maradt bennünk, szembe kell fordulni a betarthatatlan, rossz törvénnyel, amely alkotmányellenes, sérti a nemzetközi jogot (van még ilyen?) és a nemzetközi egyezményeket.
Lehet, hogy sértő az analógia az ausztrál őslakosokkal, de Isten ítélőszéke előtt minden ember számít, legyen esendő, bűnös vagy patyolattiszta. Ha hagyjuk, hogy ott rúgjon belénk a tűnékeny hatalom, ahol csak kedve tartja, megérdemeljük a sorsunkat, és a világon senkit sem fog érdekelni, hová lettünk, s miért adtuk fel a címben jelzett mondás igazságát.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/7. számában.
