Téblábolás helyett cél kell!
Az európai parlamenti és a tavaly őszi parlamenti választások óta szinte futószalagon érkeznek a riasztóbbnál riasztóbb vélemények, „elemzések” arról, hogy a felvidéki magyarság számára befejeződött az etnikai politizálás. Mintha az önfeladást szeretnék magukat nagyon okosnak tartó emberek elfogadhatóvá, követendő modellé tenni. Mert onnantól kezdve, hogy a sorsunk alakítását másokra bízzuk, valójában rábólintunk a beolvadásunkra.
Az a nacionalizmus ugyanis, amit a kisebbségnek kell(ene) képviselnie, önvédelmi és nem támadó (miként a többségi nemzet próbálja elhitetni), ellentétben a beolvasztó, felszámoló és támadó nacionalizmussal, amelyet általában a többség képvisel. Ezt az egészséges nacionalizmust kellett volna felvállalni továbbra is, amit a régi rendszerben még természetesnek tarthattunk, és amely a durva elnyomás ellenére képes volt eredményekre (lásd az iskolarendszerünk elleni támadások kivédését).
A legnagyobb baj, hogy a magukat a szlovákiai magyarság felkent képviselőinek tartó újdondász „politikusok” és „elemzők” tulajdonképpen alig különböztethetők meg az egykori aktivistáktól, akik mindig (leginkább az első csehszlovák köztársaság idején) a status quóból kiindulva gondolkodtak, és a többségtől függően határozták meg az anyanemzettől elszakított magyar közösség sorsát. Nyilvánvaló, hogy száz éven keresztül bajos fenntartani az autonomista eszmét, a békés revízió óhaját. Napjainkban konfliktusok nélkül erre senki sem spekulálhat. De az sem normális, hogy a rendszerváltástól eltelt két generációnyi idő alatt belenyugszunk abba, hogy minden változtathatatlan, és minden jól van, ahogy van. Láthattuk, a kilencvenes években hogyan dőltek le dominószerűen az öröknek hazudott országhatárok, és rajzolták át Közép-Kelet-Európa térképét. Mi ebből kimaradtunk. Azt is látjuk, hogy Európában vannak jól működő, a kisebbség és a többség szempontjából is gyümölcsöző autonómiamodellek.
Minden jól van, ahogy van? Nincs jól! Ahogy Csoóri Sándor írta, kisebbségben élni nem jó. Kisebbségben élni nem természetes állapot. (Az más kérdés, hogy ilyen természetellenes „integritásban” él Európa lakosságának legalább az egytizede.) Ennek az alapigazságnak a tudatosítása kezd kiveszni, ezt kérdőjelezik meg azok a politikusok és értelmiségiek, akik akarva-akaratlanul az egy évtizede indított vegyes tudatú, önfeladó, mérgező politikai kísérletet óhajtanák életben tartani.
Emlékszünk még rá, milyen büszkén verték a mellüket a hidasok? Hogy ők, pontosabban a mögöttük álló posztliberális „észkombájnok” valami újat találtak ki! Hogy ilyen még nem volt sehol! Valóban, ekkora baromságra sehol másutt nem voltak képesek önként a közösségük képviselői. (Akik egyébként nem is annyira a közösségi, mint az önös érdekeiket képviselték. Nem véletlenül ragadt rájuk a bizniszpárt jelzője.)
Harminc éve tartó eróziót nehéz megállítani. Ami leginkább megnehezíti, hogy az ifjú generációk nem rendelkeznek azzal a történelmi tapasztalattal, amelyet az „öreg bölények” átéltek. A történelem – s benne a felvidéki magyarság kanosszajárása – azonban nem tíz, húsz vagy harminc éve kezdődött, ezért nélkülözhetetlen a tapasztalatok figyelembe vétele. Ezért is hangzik disszonánsan, amikor minden, a múltat eltörlő, a régit elhajító, a minden áron való fiatalítás óhaja hallatszik minden sarokból. A vezetőváltások, a minden kudarc után bekövetkező (sőt be sem következő) tisztújítások ugyanis sosem pótolták az elmulasztott, a közösség érdekeiért való kemény munkát.
A „régieknek” ezért a tapasztalatért meg kellett dolgozniuk, el kellett viselniük akár a meghurcoltatást is. Nem voltak nyitott (liberális vagy nemzeti) pénzcsapok, amelyekből egyszer csak elkezdett csorogni a támogatás, ami egy szűk rétegnek hovatovább megélhetési forrássá, életcéllá vált. Amire nyilván szükség van, de nem lehet cél, csak eszköz a célok eléréséhez. Márpedig a cél meghatározása nélkül mindig ott fogunk toporogni a parlamenti küszöb előtt. Sőt, a most már 4 százalék alá zsugorodott választási eredmény hamarosan 3 százalék alá esik.
Az egyetlen lehetséges megoldás az újrakezdés. Új vezetőkkel, új céllal. Amit Tárnok Balázs fogalmazott meg a minap: el kell indulni egy dél-szlovákiai regionális néppárt irányába. Akik pedig bolyongani akarnak, más vonatra akarnak felszállni, ám tegyék, de ne a felvidéki magyarság nevében és vélt legitimációjával. Vagy a közösség megkérdezése nélkül.
