2026. március 28., 10:05

Taní-tani

Emlékszem, gyermekkoromban szinte minden kislány tanítónő akart lenni. Fölserdülve ez aztán sokunknál változott. Akkoriban az a mondás járta, nem túl okos, nem túl ügyes, nem baj, tanítónőnek jó lesz. Miközben gyerekszerető, tehetséges pedagógusok sora került ki az egyetemekről… Később se volt igazán nagy becsülete a közbeszédben ennek a nemes hivatásnak. Ja, a gyereked csak tanító lett, az enyém orvos… Manapság viszont mintha újra kezdene felértékelődni. Legalábbis úgy tűnik.

 

Tanár
Illusztrációs felvétel
Fotó: Pexels

Tanítónapra készülünk, amit egy ideje már inkább pedagógusnapnak hívnak. Ez tágabb, afféle gyűjtőfogalom, az iskolarendszer minden szintjén oktatók besorolhatók alá. Ám sokunk már csak marad a régi megnevezésnél. Nem véletlenül. Sokkal kifejezőbb, talán még érzelmek is köthetők hozzá. Azokat az embereket ünnepeljük, akik a jövő nemzedékeit tanítják, nevelik sok jóra, szépre. Legalábbis ez az általános elképzelés. Egy évben egy napon nagyon is megérdemlik a figyelmet.

Egy olyan világban kellene a gyermekek horizontját tágítani, amikor azt már megteszi az internet. Amikor egy kattintással elérhető szinte az egész világ. Virtuálisan mindenképp. Amikor a gyerek figyelemfókusza legfeljebb néhány másodperc. A legnagyobb művészet éppen ezért a figyelem felkeltése és megtartása. Petőfi, Arany, Ady verseit vajon hány gyermek tanulja meg manapság? Jókai regényei egy ideje már nem kötelező olvasmányok. Nagyobb hangsúly került novelláira. Azok rövidebbek, a regényeiben lévő hosszú leírásokhoz – amikért tizenévesen én még éltem-haltam – a mai gyermekeknek már nincs „idegzetük”. Az egyre bővülő kortárs irodalmat is macerásabb már beszuszakolni a tananyagba meg a fejekbe is. Pedig annak nyelvezete már sokkal élvezhetőbb számukra.

Mintha túl sok lenne az elvárás a pedagógusok felé. Tanítsanak interaktívan, személyre szólóan, motiválják a gyerekeket és még az inklúzióra is figyeljenek oda. Miközben bárhány pedagógust megkérdezünk, sokszor bizony hosszú panaszáradatot hallunk. A gyerekek nem tanulnak, szemtelenek, visszabeszélnek. Pedig nem rosszabbak ők, mint mi, annak idején, csak mások. Nagyon mások. Máshogy vannak „behuzalozva”. Az utakat feléjük nagyon nehéz megtalálni. Sokan egy idő után fel is adják. Kiégni ebben a szakmában könnyebb, mint azt sokan hinnék. Még a rutinok sem működnek, ha egy X generációs tanítónak fogalma sincs, mi jár alfás diákja kobakjában…

Kis országunkban most afféle „földrengés” zajlik az oktatásügy területén. Van egy reform és vele kéz a kézben jár egy rendszerátalakítás is. Jobban mondva az iskolai hálózat optimalizálása is elkezdődött. Ide is eljutottunk. Túl sok már az iskola és kevés a gyermek. Magyar iskoláink nagy részének feje felett bizony ott lóg Damoklész kardja… Rengeteg pluszteher zúdul most az iskolavezetők és pedagógusok nyakába. Miközben minden bizonytalan, akár még az állásuk is, nekik taní-tani kell.

Gyermekkoromban sok kislány akart tanítónéni lenni. Vajon manapság hányan tartanak ki e kihívásokkal teli, nehéz pályán? Amikor sokszor „eszköztelenül” próbálnak legalább valamit megtanítani a gyermeknek. Még a több évtizedes gyakorlattal bíró, „hadviselt” pedagógusok is belátják, bizony ebbe könnyen beletörhet bárkinek a bicskája. A tanítónak is kell a sikerélmény, hogy másnap is be tudjon lépni az osztályterembe. Kell, hogy érezze, munkája nem hiábavaló, van rá fogadókészség. Egy remek fogalmazás, egy jól megoldott képlet, egy kijavított ötös… Esetleg egy köszönöm. Valami, ami értelmet ad munkájának. Hab a tortán, ha a diákjai még szeretik is.

 

Megosztás
Címkék