Takarítás előtt
Vészesen közelednek a júniusi európai parlamenti választások. A politbüro eszement terveinek, ötleteinek árnyékában kevesebb figyelem jutott az ünneplésre. Arra, hogy Magyarország és Szlovákia húsz éve csatlakozott az Európai Unióhoz. Igazából nem is volt mit ünnepelni, hiszen az az Unió más volt, mint ez az Unió. Mármint a mai.
2004. május elsején került sor az eddigi legnagyobb bővítése, amikor egyszerre tíz ország, Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia kötötte sorsát a szervezethez. Nagy reményekkel, nem törődve a szirénhangokkal. Például Csurka István figyelmeztetésével, aki ritka éleslátással világított rá, miért kellünk mi a Lajtától nyugatra fekvő, tőlünk gazdagabb és szerencsésebb országoknak, illetve a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak, amely uralom- és pénz-éhségében az Európai Uniót a mesebeli kis gömböchöz teszi hasonlatossá.
Ezt a kis gömböcöt népmesei társához hasonlóan természetesen nem széthasítani kell, hanem kicsikét megregulázni, hogy – ahogy mondani szokás – visszatérjünk az alapító atyák szándékaihoz. Már ha ezek az „atyák” (Schuman, Adenauer, Monnet, Spaak és De Gasperi) komolyan gondolták azt, hogy ha Európa szabad országai szerződést kötnek egymással, akkor a kontinenst elkerülik a háborúk, mindenkinek jut a jólétből, és a földrész erős lesz a világgazdaság színpadán. Ezt az örökséget tagadják meg mostanában az arra érdemtelen, gyenge jellemű, gyáva vezetők és korrupt képviselők, akik sokat szájalnak és keveset tesznek Európa sorsáért. Tehát nem a gömböcöt kell a patakba hajítani, hanem ezeket elhajtani. Ehhez azonban Robert Schumanokra, De Gauleokra, Konrad Adenauerekre, Helmut Kohlokra lenne szükség. Európában jelenleg az egyetlen miniszterelnök, aki igazi államférfi, víziója és bátorsága is van szembemenni az őrülettel, az Orbán Viktor magyar kormányfő.
Hazai liberálisaink már akkor, 2004-ben is azzal érveltek, nem kell nekünk nagy álmokat szövögetni, minek nekünk az autonómia, majd az Unió megold mindent, tálcán fogja felszolgálni a jogokat. Az újabb és újabb keserű tapasztalatok után, amikor sorra buknak el az őshonos kisebbségek jogaiért születő javaslatok, a liberálisok természetesen sokatmondóan hallgatnak. Ha elöl járnak valamiben, az a hazájuk elleni áskálódásban, kormányuk lejáratásában, a minél rosszabb, annál jobb újmarxista forradalmi korparancs teljesítésében. Az idegen zsoldba szegődött – hogy is mondjam, hogy sértődés ne essék – hazaárulók mindenre képesek, csak arra nem, hogy teljesítsék országuk népének akaratát. Mert ami most van, az nem szolgálat, hanem fennhéjázó lenézése a nemzeteknek. Ezért kell őket leváltani.
A margóra azért jegyezzük meg, milyen sajátságos módon ünnepelte a csatlakozás évfordulóját az Unió egyik legfiatalabb országa. Szlovákia leköszönő elnöke, Zuzana Čaputová méltóztatott távol maradni a központi ünnepségtől. Igaz, ő is osztogatott plecsniket az elnöki palotában az „övéinek”. Kétharmad arányban olyan személyeknek, akiknek nem sok közük volt „Európa fekete lyukának” (Madeleine Albright) uniós csatlakozásához. Például „a mi magyarunknak”, a felvidéki magyarságot sikeresen két táborra szétrúgó Bugár Bélának. (Végül is ő is teljesített egy küldetést.) Azért hatalmas sóhaj fogja bejárni a Grassalkovich-palota termeit, ha ez a hölgy, miután alaposan megosztotta a szlovák társadalmat, kivonul onnan.
