Szürreális hétvége
Kilencvenkettedik évében lévő bácsikám már megkapta a koronavírus elleni vakcina első adagját. Hetvenhét éves keresztanyámat pedig hétfőn oltják be. Szegény édesanyám, ahogy most látom, jó lesz, ha húsvétig sorra kerül. A 65 pluszosok kategóriájának oltása a vakcina hiánya miatt egyhamar nem kezdődik el. Én meg beállok, már nem is tudom, hányadszor a sorba, hogy pálcikával túrjanak az orromba.
A kellemetlen mintavételen gyorsan túlvagyok. S már húzok is kifelé. Főleg, mert látom, a kisteremben vagy 15-en várakoznak az eredményre, sokan közülük egymáshoz teljesen közel cseverésznek… Köztük olyanok is, akik már átestek a fertőzésen.
Nekem ez már bizony tömeg, mi több, járványgóc. Irány a friss levegő.
A tavaszias langy időben egy másik várakozóval megvitatjuk a vakcinák ügyét. Van miről beszélni, mostanában mindenki vírus- és vakcinaszakértővé avanzsált. Kiválaszthatjuk-e, hogy melyik oltóanyagot kapjuk? Milyen hosszútávú következményei lesznek az oltásnak? Ilyen és ehhez hasonló költői kérdések sorjáznak. Egy középkorú asszonyka mosolyogva lobogtatja kezében az eredményt. Hála Istennek, negatív. Karácsony előtt átestünk a fertőzésen, senkinek sem kívánom. Ezekkel a szavakkal búcsúzik…
Közben feltűnik, hogy a kisteremben egyre többen várakoznak, valahogy nem bírjuk megkapni az eredményt. Kis híján odaszólok a bent lévőknek, hogy szerintem sokan vannak egy helyen és az nagyon nincs rendben.
Aztán kiviharzik az épületből egyszerre két-három ember, s valaki a várakozók közül megjegyzi, egyikük pozitív lett. De jó, hogy kijöttem, gondolom és csak közvetlenül akkor megyek be a zárt térbe, mikor az én számomat húzzák. Pardon, amikor a számom szerint hívnak. A papírt, a remélt eredménnyel, zsebre teszem. De ott motoszkál benne a rossz érzés, vajon hányan fertőződtek meg épp most, a mintavétel idején? Kell nekünk ez a cirkusz? S jövő héten veletek, ugyanitt?
Hazafelé bandukolva a szomszédasszonnyal találkozom. Kérdezem, idős, bőven nyolcvan feletti, beteges édesapját beoltatják-e. Az allergológus nem ajánlja, feleli, de még konzultálniuk kell a körzeti orvossal és néhány szakorvost is felhívnak, hogy dönteni tudjanak. Az édesanyját, közel nyolcvanhoz, viszont be szeretnék oltatni. Szóba kerül a távoktatás is. Kiderül, kilencedikes fiának online kellett regisztrálnia a virtuális nyílt napra. S megkérdezi, nem tudom-e, hogyan lesz a felvételi?
Otthon a friss menlevelet az eddigiek fölé teszem. Gyűlik a kupac.
Fiam épp a DAC-meccset nézi. Azon morog, hogy most ő is ott állhatna az akadémia kerítésénél és élőben nézhetné a mérkőzést, ha ez az átkozott vírus…. Mikor a meccs kommentátora bejelenti, hogy a héten két fiatal szurkolójukat veszítették el, mindketten a koronavírus áldozatai lettek. És, hogy reméli, több ilyen rossz hírt már nem kell közölnie… Egymásra nézünk focibolond fiammal és csendben maradunk…
Délután összefutok szeretett nagynénémmel. FFP2-es maszkkal az arcán üdvözöl. Ölelés és puszi helyett most csak egy kabátsimítást engedünk meg magunknak.
Szerencsére nem olyan szomorú, mint legutóbb. De nagyon hiányoznak neki Prágában élő unokái és a lánya a vejével. Utoljára karácsonykor látta őket. Kerek 12 órát voltak csak itthon… Az oltáson még gondolkozik, nem kell kapkodni, csak nyár elején tölti be a 75-öt.
Este aztán megtudom a lehangoló eredményt. Csaknem még egyszer annyi fertőzöttet találtak kis falunkban, mint a múlt héten. Vagyis a jövő héten újra kezdődik a cirkusz. Ennek tán sose lesz vége…
Egyetlenegy dolog vigasztal csak némileg, hogy szegény édesapámnak ezt már nem kellett megérnie. A bezártságot, frusztráltságot, a lelkünkbe ültetett félelemet. Egész életében szabad volt, mint a madár, béklyóba, gúzsba senki sem köthette. Ő nem értené, hogy most mi történik. Lázadna az ellen, hogy nem mehet az emberek közé, hogy nincs focimeccs s ilyenkor szokásos sport , tűzoltó , Vöröskereszt és Csemadok évzáró, a fiatalok nem mehetnek farsangi bálba, s a természetjáráshoz is menlevél kell. Talán azt kérdezné: hát élet ez?
