Szurkolhat-e a felvidéki magyar a szlovák válogatottnak?

„Naši chlapci do toho!” „Nyertünk!” „Ott vagyunk a négy között!” „Óriási siker, hatalmas bravúr!” – nagyjából ilyen és ehhez hasonló kiírásokat, szólamokat hallhattunk az elmúlt két hétben, amikor a téli olimpiai játékok zajlottak. A szlovák jégkorong-válogatott pedig kisebb meglepetést okozott azzal, hogy a csoportkörből első helyen jutott tovább, majd az érmekért is harcolt, végül pedig a negyedik helyen zárt. A szlovákok számára ez egyértelműen pozitív élmény volt, hiszen a sportnak köszönhetően sikerült összefogni egy nemzetet. Igen ám, de hogy jövünk a képbe mi, felvidéki magyarok? Mi sem akarunk kimaradni ebből a szurkolói attitűdből, ebből a hullámból? Jó a győztesekhez tartozni, és együtt örülni a szlovákokkal? Ezzel valóban behódolunk, asszimilálódunk, és nem leszünk igazi magyarok? Vagy attól erősödik az identitásunk, ha sokkal erőteljesebben kárörvendünk, és örülünk, ha jól kikapnak a „tótok”, hiszen hogy néz az már ki, hogy egy magyar ember azoknak szurkol, akik elrabolták a földjeit és címereit?

Rengeteg szempontot hoztam most ide, és ahány ház, annyi szokás, illetve ahány ember, annyi szurkoló. Abba tényleg nem lehet beleszólni, hogy ki kinek szurkol, és ez alapján megítélni lojalitását, hazafiságát vagy hűségét a magyar nemzethez.

Kezdjük egy személyes történettel, ezen keresztül talán egy új szempontot is behozok.

Az első jégkorongmérkőzést a 2002-es salt lake city-i olimpiai tornán láttam televízión keresztül. Akkor tízéves voltam. Azt hiszem, az amerikaiak játszottak a finnekkel. Apukámtól kérdeztem: mi ez a csodálatos, gyors játék, és kik játszanak azokban a szép kék mezekben?

Így szerettem meg a jégkorongot, és drukkoltam mindvégig a finneknek, akik a világbajnokságokon és az olimpiákon is rendszerint jól szerepeltek. Közben, ahogy növekedtem, úgy kezdtem érteni és érzékelni a körülöttem lévő társadalmat, közösséget.

Tudtam, hogy nem vagyok szlovák, mégis jó érzés volt akkor, amikor 2002-ben megnyerték a világbajnokságot az oroszok ellen. Teljesen megértettem, milyen lehet egy nemzetnek így örülni, amikor kinéztem a baracskai utcára, és egy szlovák autó száguldott végig dudálva, lengetve a szlovák zászlót. Én is örültem, de tudtam, hogy az identitásom magyar, nem pedig szlovák. Az örömöm legfeljebb annyiban volt közös, hogy egy országban élek a szlovák többségi nemzettel. Gondoljon bárki bármit, de ha úgy tetszik, ez egyfajta szolidaritás velük szemben.

Aztán ahogy fokozatosan felnőttem, úgy tapasztaltam meg a többi hasonló dolgot is. Találkoztam olyan fogalmakkal, mint nacionalizmus és identitás, illetve addigra felfedeztem, hogy a magyar válogatottnak is van jégkorongcsapata, és 2008-ban átélhettem egy feljutást. Mondanom sem kell, hogy ez teljesen más öröm volt, mint a szlovákok aranya 2002-ben. 2009-ben egy szlovák–magyar találkozóra is sorra került a világbajnokságon, ott is elképesztő izgalmakat éltem meg, ugye emlékszünk még arra a bizonyos 13 másodperce? Annyi hiányzott a csodához, a döntetlenhez, de a szlovákok a győztes gólt belőve úgy örültek, mintha a világbajnokságot nyerték volna meg.

Mindig is nagy rajongója voltam a jégkorongnak, és az idő múlásával, valamint azzal, ahogy szocializálódtam, úgy változott a szurkolói szokásom is. A magyar válogatott a szívemhez nőtt, és magyarként teljesen természetes nekik drukkolni, akár a Divízió I-ben, akár az A-csoportos világbajnokságon szerepelnek. A minőségi hokit mindig megnézem, a finnek pedig minőségi jégkorongot játszanak, így természetes, hogy nekik is szurkolok a vb-n.

Igen ám, de mi van, ha a finnek történetesen a szlovákokkal kerülnek össze? Volt már ilyen, a 2013-as világbajnokságon például egy Finnország–Szlovákia negyeddöntőn örültem a finn sikernek, és ezt meg is osztottam a közösségi oldalamon. Néhány szlovák ismerősöm nem értette, hogy akkor most én ellenszurkoló vagyok-e, hiszen nem tűnök magyar nacionalistának. A magyar nacionalista ismerőseim pedig olyan kommenteket írtak: „Így van, adtunk a senkiházi és földrabló tótoknak! Vesszenek a szlovákok, nem is igazi nemzet!”

Érdekes módon tehát két tűz közé kerültem, és mindkét oldalnak el kellett magyaráznom, mi is a helyzet, miért nem vagyok ellenszurkoló, és miért szeretem a finneket.

Emlékszem, hogy az egyik gimis évben májusban, amikor a világbajnokság zajlik, az osztályunkból többen is kitették a közösségi oldalra a szlovák sikereket. Voltak, akik szlovákul, voltak, akik magyarul írtak, de amit kaptak a felsőbb évfolyamoktól, abban nem volt köszönet: „Kinek szurkoltok ti?” „Hazaárulók vagytok!” „Ez a trend, hogy most mindenki szlovákul ír ki dolgokat?” „Mik vagytok ti, divattótok?”

És még lehetne sorolni. Az ilyen helyzetekből óriási viták alakulnak ki. Ez pedig bizonyos értelemben rendjén is van, hiszen különbözőek vagyunk. Vannak, akik teljesen magukénak veszik és azonosulnak a szlovákokkal, megint mások pedig ellenszurkolók, és igazságtételnek veszik, ha minden egyes sporteseményen elvéreznek a szlovákok.

Nem tisztem pálcát törni egyik vagy másik véglet felett. Én csak egy felvidéki magyar jégkorongfanatikus vagyok. De tudom, hogy ilyenkor a szurkolói magatartás mögött komplexebb dolgok vannak, sokkal többről van itt szó, és nagyon gyakori az is, hogy nem is feltétlenül a sport öröméért gyűlnek össze az emberek, hanem azért, hogy identitást erősítsenek, feszültséget vezessenek le, vagy éppen kimondjanak valamit, amit máskor és máshol nem tudnak. Sokszor a gőzt és a frusztrációt engedik ki, a személyes sérelmeket, a kudarcok vagy sikerek megélését az adott nemzettel tudják azonosítani, a szurkolás pedig sokszor átmegy nacionalista hangulatkeltésbe, túlzó jelszavakba és indulatos reakciókba.

Na de nézzük sorjában a két végletet. Az egyik véglet az, hogy teljesen azonosulunk a szlovák válogatottal, örülünk a sikereiknek, mert végül is ez a mi sikerünk is, itt élünk ebben az országban, beszéljük a nyelvet, szlovák állampolgárok vagyunk. Aki őket kritizálja, az pontosan felismeri, hogy nem szeretne kilógni a sorból, nem akar oda tartozni, amely nem zár össze, jelen esetben a szlovák nemzethez.

Csakhogy aki ismeri a szlovák nemzetállami gondolkodást, tudja, hogy pont ilyen helyzetekben nő meg az önbizalmuk. Ilyenkor felejtik el, hogy itt bizony egy magyar közösség is él. A kudarc megélése után pedig sokszor pontosan ezt a közösséget veszik elő, mert valakin csattanhat az ostor. Persze van pozitív oldala is a dolognak: drukkolj és örülj együtt a többségi nemzettel, majd ezt nem felejtik el, és akkor figyelembe veszik a kisebbségi nemzet jogait. Ez a legtöbb nyugati, demokratikus társadalomban működik, de sajnos mi ezt még nem haladtuk meg: Közép-Európában a nacionalizmusnak ezt a negatív formáját ismerjük, ám bízom benne, hogy már most vannak erre pozitív példák, csak még nem tudunk, vagy nem hallottunk ezekről.

A másik véglet az ellenszurkolás. Hiszen hogy néz már ki az, hogy egy magyar szlováknak szurkol, azoknak, akik elrabolták a címerünket, földünket? Igenis érezzék, hogy oka van annak, ha veszítenek. Mindaddig nem drukkol egy magyar ember nekik, amíg történelmi igazságtalanság van, nincs társnemzeti státusz, és nem rendeződnek a kisebbségi jogok. Addig ők az ellenség, nekik nem drukkolunk.

Valójában ez a felfogás attól félti a magyar közösséget, hogy ha a szlovákokkal egy picit is szimpatizálunk, akkor mind elveszünk, oda a történelmi igazság, asszimilálódunk, elveszítjük a hovatartozásunkat, szégyent hozunk őseinkre, szégyent hozunk a magyarságra, miattunk fog kihalni és megszűnni a magyarság, mi leszünk a rossz magyarok.

Meg lehet érteni azt, hogy egy magyar szívből nem drukkolhat egy szlovák csapatnak, hiszen nem érzi sajátjának, és még kevésbé fogja annak érezni, ha egy olyan magyar, aki közel áll a szlovák kultúrához, számon kéri rajta, hogy miért nem drukkol a szlovákoknak. Az viszont elítélendő, és a negatív nacionalizmus egyik legnagyobb példája, ha jó és rossz magyarokra osztjuk fel a közösségünket, vagyis azokat tartjuk jó magyaroknak, akik nem drukkolnak a szlovákoknak, sőt kellőképpen utálják őket, mert „földrabló banda”. Ha pedig valaki drukkol nekik, akkor máris nem igazi magyar, hanem asszimilálódik.

Természetesen ez nem igaz. Közösségünk akkor marad meg, ha összefog, nem gyűlölködik, tolerál, tiszteli és képes örülni a másik nemzet sikereinek, miközben gyermekeit magyar iskolába íratja.

De hát ahány ház, annyi szokás. Mi, felvidékiek pedig pontosan ilyenek vagyunk: nem egyformák, hanem együtt sokszínűek.