Szombat délelőtti kép
A lakótelepünkhöz aránylag közel eső nagyáruház melletti buszmegállóban a nagy melegben pihegve és vágyakozva lessük a városi autóbuszt, mikor áll már be végre, és hagyja, hogy felszálljunk. Még öt perc, még három, már csak egy, és indít a buszvezető… Nem sok a felszálló, de szinte mindenkinek kerekes bevásárlószatyra van, a többség azzal is elfoglal egy-egy helyet.
Mire feljutok a járgányra, az ajtóhoz legközelebb eső ülések már foglaltak. De lám, a rokkantaknak fenntartott négyes még szabad. Hátratekintek, mögöttem már senki sem száll fel, így hát nyugodt szívvel veszem be magam a kiemelt ülésekre. Ezek kék színűek, a többi ülés piros. Itt matricák jelzik az oldalfalon, sőt az ülések támláján is, hogy ki ülhet rájuk. Az első matrica egy, a botjára támaszkodó öregembert ábrázol. Szóval ha görbebottal vagy mankóval szállna fel valaki a további megállókban, azonnal átengedem a helyem. A másik matricán egy fiatalember látható, karján kisgyerekkel. Hát persze, neki is jár a szabad hely, ehhez nekem matrica sem kell, a mai napig átadom – bárhol és bármikor – a helyemet annak, aki erre rászorul, megszégyenítve hetven évemmel a fiatalokat (hja, fütyülnek rám!). A harmadik matrica egy terhes nő ábráját mutatja. Ez egyenesen a szívem csücske: kismamát sohasem hagynék állni! Amíg ezt végiggondolom, már elhagyjuk a buszmegállót, a parkolót, és kiérünk a Pozsonyhidegkútra vezető főútra.
Furcsa érzésem támad, mintha valaki engem figyelne. Hát az a bizonyos várakozó sorstársunk az, aki enyhén szólva illuminált állapotban próbálkozott a megállóban valakivel cseverészni, de valahogy senkinek sem volt kedve a sörgőzös társaságához.
Most rajtakaptam, ahogy engem kémlel, hát közelebb lép, és azt mondja botladozó nyelvvel: – Hölgyem, van önnek rokkantnyugdíjas igazolványa? – Közben megint a kismamás matricára esik a tekintetem, majd felé fordulok, és szempillámat rebegtetve mondom: – Nincs, de én terhes vagyok. – A férfi zavarba jön. – Bocsánat, kedves, bocsánat! Csak üljön nyugodtan, én nem akartam, bocsánat... – és tovább dadog. Ha egyedül lennék, kibírnám nevetés nélkül, de a szomszédos négyesben, a piros üléseken azok az emberek ülnek, akikkel együtt várakoztunk az autóbuszra, és egy kis beszélgetéssel ütöttük el az időt. Ők nem feszélyezik magukat, és bár nem éppen hahotázva, hanem egy kicsit halkabbra fogva, de jóízűen kuncognak. Így már én is alig bírom visszatartani a nevetést. A férfi pedig eközben a hátsó ülések egyikére dobja le megfáradt testét. – Hogy magának milyen ötletei vannak! – szól át az egyik hölgy, akivel látásból ismerjük egymást, ő a szomszéd házban lakik. Azt felelem, hogy ez semmiség, szeretem megtréfálni az embereket, és most szinte kínálkozott a lehetőség a matrica által, és rámutatok a kismamás ábrára.
Kettőnknek csak öt megállót kell hazáig utaznia, aztán együtt folytatjuk utunkat a házak felé. Akkor megint ránk tör a hahotázás! Szinte görnyedezve húzzuk a kerekes szatyrunkat, miközben fuldokolva kacarászunk.
Már szólni sem tudunk, mert artikulálatlan hangok hagyják el az ajkunkat. De aztán megembereljük magunkat, és búcsúzkodni kezdünk. Szomszédom azt mondja, hogy majd ő is így fog válaszolni egy hasonló helyzetben. Gondolatban azonnal reagálok: Egyszer volt Budán kutyavásár! De nincs kedvem szlovákra fordítani a közmondást, aztán pedig elmagyarázni a jelentését. Továbblépkedve a házunk felé gondolom át, hogy ilyen ötlet csakis spontán pattanhat ki az ember agyából, csakis éppen ott, csakis éppen akkor.
