2022. december 1., 11:16

Szimbólumok és komplexusok

Ritkán emlékszünk történeteink elejére, pedig nem tanulság nélküliek, így néha nem is árt leporolni az emlékezetet. Szabadnak mondott bő három évtizedünknek is megvannak a jó példázatai, ahol a próbálkozások kimenetele nem lett kudarcos, mert szilárd ellenállás mellett is felülkerekedett néhányak elszánt elhatározása. 

 

Orbán Viktor, Eduard Heger, sál, V4 csúcs
Fotó: facebook.com/orbanviktor

Jó tíz éve már, de talán még vannak, akik emlékeznek, hogyan vívott magyar a magyarral szóháborút az identitásunk zászlaja alatt, miután úgy tűnt, végleg belehígulunk valamiféle zagyva szlovmagy ideológiába. A háborúhoz árkok kellenek, és mi ástuk is, mind a két oldalon.

Az egyik oldal a szlovákiai magyar jelző mögé bújt, mi meg a másik oldalon elkezdtük megélni a felvidékiséget. Még akkor is, ha tudtuk, hogy a déli terület a Csallóköztől a Bodrogközig soha nem volt Felvidék, az a történelmi Magyarország északi részeit fogta össze. Önmeghatározásunkért meggyőződésből érveltünk – a kifejezés mára át is ment egy jelentésváltozáson –, mert hittük, hogy a szónak identitásteremtő ereje van.

Ha sokáig is tartott, de csak elértük, hogy lerázzuk magunkról ezt a ránk erőszakolt tákolmányt, hovatartozásunknak hazudott bélyegét, a szlovákiai magyar létet. Persze, a többi külhoni térséggel összevetve, ebben sem voltunk élenjárók, mert ki ismer olyan székelyt vagy erdélyit, aki ma magát romániai magyarként határozná meg, ahogy az élet még nem hozott össze senkivel sem, aki ukrajnai vagy szerbiai magyarnak vallaná magát.

Csak mi nem mertük elengedni szlovákiai magyarságunkat – s vannak, akik máig így határozzák meg magukat – félelemből, érdektelenségből, gyávaságból, vagy megfelelni vágyásból…

Leginkább azért, mert csípi a szlovákok szemét a Felvidék szó, és a szlovákiai magyar mást sem akar, csak megfelelni. A szlovákok tiltólistára is tennék a Felvidéket, ha tudnák. Ha engednénk…

A többség így sem rest, sőt kreatív. Mint ahogy az volt az egykori oktatásügyi miniszter, Dušan Čaplovič is, aki történészként pontosan értette, hogy a Kárpát-medence a haza fogalmát szélesíti ki a magyarok számára, határok nélkül, megélve hajdanvolt erőnket. Ezért is indított keresztes háborút a fogalom ellen, de eszement kezdeményezése elvérzett. Mert hol is lenne a megállj, ha ezekben engednénk. 

Kevésen múlt, hogy 2019-ban himnuszunktól nem fosztottak meg, ahogy azt sem értik, miért fontos egy magyarnak, hogy a nemzeti lobogóval szurkolhasson kedvenc csapatának. Nem értik, nem is tolerálják szimbólumainkat. És ebben nincs különbség az utódállamokban, úgyhogy nem is meglepő, hogy ha a magyar miniszterelnök felvesz egy sálat, a riadókürt Kijevtől Bukaresten át Pozsonyig fölharsan. Nehéz lenne eldönteni, hogy ilyenkor a primer magyargyűlölet vagy a komplexusok bírnak-e nagyobb erővel. 

Meglehet, sokak szerint csupán habverés volt, kapóra jött figyelemelterelés a sálbotrányként elhíresült múlt heti vihar, ami abból kerekedett, hogy Orbán Viktor a magyar–görög focimeccset Nagy-Magyarországot ábrázoló sálban szurkolta végig.

Ám több volt ez holmi hőbörgésnél. Az ügy ugyanis ismét megmutatta, a többségi nemzetben a félelmek jóval erősebbek, a komplexusok sokkal mélyebb gyökerűek, mint azt hittük. Mert egy dolog a külügyér primitív, nettó gyűlöletet gerjesztő reakciója. Rastislav Káčer nem először adta tanújelét Orbán-fóbiájának. Már budapesti diplomáciai megbízatásának lejártával is ezzel hívta fel magára a figyelmet, és azóta sem lett visszafogottabb, sőt, napi rutinjának része az orbánozás – főleg, hogy mostanában érezhetően egyre több szlovák elismerően beszél a magyar kormányfő szuverenista politikájáról –, de most ennél messzebbre ment, mert még egy nagy-magyarországos sál sem válthatja ki egy külügyminiszterből, hogy undorítónak és trágyának nevezze azt. De ez legyen az ő szellemi szintjének a lenyomata. 

Káčer komplexusainál megdöbbentőbb volt a közösségi média és a sajtó hisztérikus reakciója, amely engedte, hogy egy történelmi térképből a határrevízió delirálásáig jusson el a közhangulat, ahol az érveknek már esélyük sem volt. 

A szlovák politika gerjesztette a botrányt, és az is oltotta ki. Eduard Heger ugyan nem a megoldások embere, de ezt most jól kezelte egy ajándéksállal Orbán Viktornak, véget vetve ezzel a hecckampánynak, amiből mi már csak egy sálas, mosolygós magyar–szlovák két jó barát Facebook-posztot láttunk. 

Az ügynek nincs sok új tanulsága, a történelemszemléletünk nem azonos, és irányunkban a megengedésnek a csírája sem látható. Azt is tapasztaljuk, a józan érvek sosem hatnak, ha rólunk, ügyeinkről van szó. A nemzeti összetartozás megélése irredentizmus, a Beneš-dekrétumok máig tartó hatása számukra tabutéma, az állampolgárságuktól megfosztott emberek sorsa fölött el lehet nézni, történelmi szimbólumaink használata, legyen az egy térkép vagy egy zászló, traumatizál, tehát szerintük megengedhetetlen. Csak rajtunk múlik, hogy engedünk-e a komplexusokból táplált nyomásnak, vagy kiállunk magunkért.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/48. számában.

 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.