Szereteterő
Furcsa világ volt, annyi szent, a tiltottból több volt, mint a tűrtből. Tiltották a szavakat, ha tudták volna, még a gondolatot is, de mit sem ért a hatalmi szó, az emberi dac erősebb volt, és nem engedte, hogy ezeréves hitét csak úgy tiltólistára tegyék. Szent Miklóst télapóra keresztelték, Jézus születését meg lefokozták fenyőünneppé, de hiába volt minden erőfeszítés, az ima nem némult el, legföljebb csendesebb lett, és mi, gyerekek akkor is a Mikulásnak örültünk és Jézuskát vártuk.
Amit egyszer sem kellett volna megülni, néha háromszor is megünnepltük, átélve mindahányszor az ünnep varázsát, elsőként otthon, majd a nagyszülőnknél is. A legizgalmasabb az otthoni várakozás volt, mert Jézuska „igazi” ajándékai odaérkeztek. Azt ugyan a nővéremmel fel nem foghattuk, hogy az üvegajtón át miért két árnyát látjuk Jézuskának, ahogy tesz-vesz a fa körül. Örültünk mindennek, még ha rendre mást is kaptunk, mint a kívánságlistán volt. Nem úgy a nagyszülőknél, ott aztán tényleg a hasznosság volt a fő szempont, ahogy Czene mama mondogatta, „lyánygyereknek stafírung jár”. Hanem a hangulat, amit a kicsi, suta fájuk köré tudott varázsolni, kárpótolt mindenért.
Az öregek emléke s ez a régi hangulat ölel körbe, most, hogy végre hosszú évek után ismét láthatom az almágyi templomot belülről is, a puritán szentélyt az egyszerűségében is gyönyörű oltárral, a ritkaságszámba menő festett kazettás mennyezetét, a kartávolsággal befogható padokat, a recsegő-ropogó parányi karzatot. A hazai talán már észre sem veszi, de az idegennek messziről a szemébe esik a lankás vidék egyik dombján a több mint nyolcszáz éves templom. Románkori vonalai mutatják, a palócság ezen a vidéken a számtalan megpróbáltatás ellenére is, a kezdetektől rendületlenül őrizte katolikusságát, vakító fehér színe azt jelzi, a falu most is gondozza templomát, még éli a hitét. Pedig volt, hogy az oltár elől az Otčenáš sorai hangzottak fel, de mihaszna, ha a padsorokból a Miatyánk sorai visszhangoztak. Mert a palóc soha nem engedett a magáéból. Elszántan tartotta hitét, meggyőződését és őrizte hagyományait.
Ezt kellene tovább vinnünk, és az öregek szívósságát tovább örökítenünk. Meg azt a ragaszkodást, amivel álltak egymás mellett, pedig, ha visszagondolok nagyszüleimre, úgy emlékszem, a szeretet szót nem koptatták el egymásra, előttünk nem is mutatták az érzelmeiket egymás felé, annál több jutott nekünk, gyerekeknek, és mégis, rendkívüli erő kötötte össze őket. Egymás nélkül nem is léteztek.
Ma már szenteste a családi asztalt én terítem, a család nem nagy, még ha három irányból is érkezünk, és az üres teríték sem csupán a hagyománytisztelet szimbóluma, de a történetek száma még mindig rengeteg, és mi fel is mondjuk a családi legendárium lapjait, ahogy régen nagyszüleink is tették. Mi is vég nélkül meséljük a történeteinket, néha a neveket keressük, máskor az idejét, van, hogy a csattanó veszik el, és mégis, mintha mindannyiszor először mondanánk, ezzel is végtelenítve a családi időszámítást.
Hosszú évek során sem tudtuk megszokni, hogy az együttlétet szűken méri a sors, így kincsként éljük meg, ha nagy ritkán jut belőle. Főleg most, hogy egyre jobban ránk ül az idő múlása. Részünk lett a féltés, a bizonytalanság, csak a ragaszkodásunkat nem kezdi ki semmi. Nevezzük bárhogy is, ez a megtartó erőnk. Mert még a nehéz pillanatok is könnyebbek, ha összekapaszkodhatunk, és nemcsak az év egy napján, az ünnep áhítatában, hanem mindennap. Akkor is, amikor az életpróbák vetnek ránk árnyékot, amikor csak keressük a reményt a reménytelenségben, amikor a valóságot a távolság teszi még nyomasztóbbá – egy azonban állandó és örök: a szeretet mindenhatósága.
Ezt üzeni a jászol is, immár 2025 éve.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52. számában.
