2022. július 17., 11:21

Szép öregség

Hetek óta az emlékeimmel élek. Egy kis nyári depresszió társaságában. A hírek meg csak jönnek… És egyre irracionálisabbak. Nem, még nem akkora a válság, amekkorának mutatják az ilyen-olyan szándékok mögül felbukkanó elrajzolt képek, de azért növekvőben van. A világban meg itthon is.  

Budaörsi ótemető
Fotó: Dunajszky Éva

Mondják a rádióban, hogy durván növekszik a nyomor a világban. Sok százmillió embernek nem jut naponta – és fejenként – legalább három dollár létfenntartásra. Nagyjából – vagy majdnem – ennyi nálunk is a szociális segély. Nyugtázom, akkor én még jól vagyok. Nekem még futja lakásra, egyéb szolgáltatások megvásárlására is. Ki tudom bírni, hogy az internet „csak” havi három euróval drágább, a telefonálás kettővel, a lakásfenntartás meg – az épp most van kiforrófélben.

A villany csak januártól növekszik, a víz egy hónapja már drágult, a gáz meg rövidesen – és jócskán.

Mekkora szerencse, hogy nem autózom. Leszámítva azt az esetet, hogy a garantált egészségügyi ellátóhálózat egyik kitétele szerint a 60 perces autósúttal elérhető orvosi rendelőhöz van joga a halandónak. Ha onkológiai felülvizsgálatra hívnak, marad a taxi, vagy a hajnali vonat és a drukk, hogy semmi ne zavarja meg a menetrendet. (Utána pedig szemrebbenés nélkül megnyugtatom a dokit: van kísérőm, az udvaron vár rám, nem kell izgulni. Szemérmes szegénynek neveltek.)

A magamfajta öreg ember eltöpreng, s a kilencvenes években érzi magát. Akkor volt ekkora vagy nagyobb infláció.

Meg bizonytalanság, munkanélküliség. Szerencsés vagyok, hogy munkanélküliség már nem fenyeget. Nyugdíjas vagyok: a társadalom terhe.  Meg a magamé is néha. Hasznát veszem a matektudásomnak, amikor próbálom átszabni a költségvetésemet. A szokásaimat. Ha hetente legfeljebb kétszer megyek boltba, kevesebb a kísértés. Tavaly, szezonban még bőven vettem uborkát, tököt, újkrumplit, friss zöldséget. Most óvatosabb vagyok. Szoktatom magam a kevesebbhez.

Bevallom, azért furcsa érzés inflációs környezetben azon igyekezni, hogy – az utóbbi időben megszaporodott – temetői „sírjaimra” jusson gyertya, virág.

Így nyár elején emléknapjaim vannak. Ismerőssel futok össze a temetőben. Korán elment testvére sírja felett lamentálunk. Hetvenedik évünk küszöbén mindkettőnket az a gondolat foglalkoztat, jó lenne gyorsan, hirtelen elmenni. Hiszen, ha körülnéz az ember, már semmi biztatót nem lát, nem vár a jövőtől.

Ismerősöm azt mondja, nem szeretne elesetten a családja terhére lenni. Nehezen élnek a fiatalok is, nincs mese… Hát ez az, gondolom, már a mesék világa is mélymúlt.

A „három tallér” tanítása megszűnt. Nehéz lenne ma elmagyarázni, hogy a sárba dobott tallér a jövő nemzedék felnevelésére ment el egykoron, az adósságát meg annak törlesztette a meglett ember, aki őt felnevelte.

Manapság adósságot a banknál törlesztünk. És öreg emberként magunk is belenőttünk, hogy ha képtelenné válunk önmagunk ellátására, inkább idegenekre bízzuk magunkat. Ha megtehetjük. Ha meg tudjuk fizetni, ha van szabad hely.

Magam kényszerből barátkozom a gondolattal, az utódom is előre ment már az örökkévalóság útján. A végnapjaimra félre tett biztonsági tartalékot is emésztgeti az infláció, meglehet, spórolnom kéne még, hogy ne legyek senki terhére… Meglátjuk.
Fehér kondenzcsíkokat keresek az égen. A nyári kék vakító égbolton. Nekem emlékek, üzenetek. A sírkőre leszáll egy rozsdafarkú, észre sem veszi, hogy ott vagyok. A sárga rózsa felett dongó köröz. Két élet. A kép gyönyörű, szép, mint az öregség csendje. Nézem, nézem csak. Meddig még?

Megjelent a Magyar7 hetilap 28. számában.
 

Megosztás
Címkék