Szent jobbja tarthat meg bennünket
Szép hosszú ünnep lett édes hazánk születésnapja. Adott időt ünneplésre, derűre, szórakozásra – és merengésre is. A Szent Korona aurájából egy kis fénysugár mindenhova jutott. Napokkal előbb is. Itt és most ennyi adatik. Meg együtt néztük a tűzijátékot, ki élőben, ki a tévében, mert „egy vérből valók vagyunk”.
Most azért szerencsések voltunk. A hosszú hétvége meghozta, hogy itt, a Kárpát-medencében mi, magyarok együtt ünnepeljünk. Külsőségekben itthon és otthon a lényegi különbség nem nagy. Közösségi rendezvények, fesztiválok, falunapok, forgatagok, eszem-iszom, dínomdánom. Meg emlékezés arra, hogy nagy királyunk itt alapított földi országot nekünk, hogy ezer éve már, hogy sok vérzivataros évszázadunk ellenére, szétszabdaltan is, de itt vagyunk. S bár fogyatkozunk, még nem fogytunk el, ahogy azt sokszor, sokan jövendölték.
Szomorú, derűs is az ünnep, az összegezés. Ha csak az utóbbi három évtizedet nézzük, öröm, hogy emelhettünk szobrokat Szent István királyunknak, és van hová elhelyeznünk a koszorúinkat. Van hol fejet hajtanunk. Van hol megmutatnunk egymásnak: még tudjuk, honnan jöttünk, kik vagyunk.
Egy évszázados agymosás sem mosott simára minden agyat az államhatárokkal átszabdalt Kárpát-medencében. Itt, a Felvidéken mi, magyarok nem ünnepeltük meg Csehszlovákia századik születésnapját, „ezeréves” szent királyunkat sem ünneplik egykori szláv ajkú alattvalóinak ivadékai; amolyan ünnepi előzetesként akadtak, akik megüzenték nekünk: Nagy-Magyarország nem is létezett. Pedig valaha három tenger is mosta annak a királyságnak a partjait, amelyben együtt léteztünk, s még nem fájt, ki milyen nyelven töri a másik anyanyelvét. Ugyanazok voltak a királyaink, csak ők már nem tanulták meg ezeket a tényeket, az Árpád-házi királyokat sem az iskolában. Száz éve kitörölték őket a kollektív emlékezetükből. A cseh Přemysl uralkodóház volt a kötelező, el is felejtettem őket gyorsan, mert nem kötelezőként – inkább tiltottként – nekem még megtanították tanítóim a magyar uralkodókat is. Nekem vannak királyaim, nem akármilyenek. Nekik? Akinek királya sincs, királysága sem lehet. Nem csak Nagy-Magyarországot nem érti, azt sem foghatja fel, Nagy-Britannia miért Egyesült Királyság. Sokáig nem fogunk még együtt emlékezni ezen a napon. Különösen, hogy mindent a mai elvárásokkal, trendekkel, ideológiákkal összevetve mérünk, s elmérjük, elszabjuk közben a jövendőnket is.
Kiváltság lenne a tényeket, a történelemmé vált nagy embereket a maguk idejében, a maguk világában szemlélni? Szakértői, szakemberi távolságtartással… Lám, alig írtam le, máris feltör bennem a kétely, mert napjaink elismert és piedesztálra emelt szakértői-szakemberei inkább megmondóemberek lettek, s az igazán okosak tárgyilagos szavai kevesekhez jutnak el. Mert a tudáshoz egy okoskütyü képernyőjén elférő szövegnél több kell. Idő is több kell, az pedig nincs, mert esetleg lemaradunk valamiről, amiről mindenki beszél. És mert kapkodunk ide-oda, leginkább magunkról és az igazán fontos dolgokról maradunk le, percemberkékként éljük le az életünket. Gyökereink helyett csak folyton lehulló lombjainkat csodáljuk – és csodáltatjuk –, pedig erős gyökér nélkül gyorsan lebír minket az éppen aktuális szél.
A történelem ismerete gyökér. Fény a szívnek és az elmének. Nem világot felégető lángcsóva, hanem az igazi ragyogás. A mellékoltár festménye gyermekkorom templomában, melyen az államalapító, a szent király az ég felé emeli fejdíszét, a Nagyboldogasszony pártfogásába ajánlva országát, földi forgatagnál több. Felfelé nézésre és alázatra késztet. A mózesi kőtáblák egy különös párhuzama. Mózes hegyről jött lefelé, hozva az isteni parancsolatokat népének, okulásul, mert nélkülük a megmaradásra, történelmi sorsának beteljesítésére esélye sem lett volna. Égi és földi találkozása, együttes létezése.
Szent István királyi mozdulata is az égre mutat, az örök törvényekre emlékeztet és a magyarok örök védelmezőjére, akit úgy hívunk: Patrona Hungariae. István király együtt, egyszerre alapított országot és épített keresztény egyházat, Isten kegyelméből lett király, teremtett szilárd, világi birodalomtól független, sokáig fennálló királyságot. Szigorú erkölcs, kemény kéz társult hatalomgyakorlásához, mert érték, erkölcs nélkül a hatalom csak önkény. Szent jobbja olyan ereklyénk, amely ezerszáz éve próbál együtt tartani bennünket. Jobb és rosszabb időkben.
Napja erre és történelmünkre is emlékeztet. Abban a világban, ahol nemcsak a történelmet, a teremtett világ rendjét is tagadják, el akarják törölni.
Mert van, ahol már elérkezett a történelem vége. Világörökségünk részét képező szobrok, épületek tűntek el hitek, hittagadások, izmus-ideológiák nevében Ázsiában, Afrikában. Templomok váltak magtárrá, szállodává, diszkóvá, romhalmazzá Európában. Amerikában mostanában már szobrokat is döntögetnek-döntögetnének, falképeket vakarnának-meszelnének le, birodalomteremtő történelmi személyiségek nyomait akarják eltüntetni, a mai kánon nevében. Az agymosás terebélyesedik másutt is.
Okulás helyett az oktalanság tombol. Gondoljunk sokszor államalapító királyunkra.
