Személyi igazolvány és fésű
Mint a villám csapott belém a minap egy ifjúkori emlék, amikor egy nyarat idéző áprilisi napon megláttam egy kamaszfiú farmerének zsebéből kikandikálni a hetvenes évek elengedhetetlen fiús kellékeit: a személyi igazolványt és a fésűt, egymás mellett szorosan. Régen a személyi igazolványnak a gyakori rendőri igazoltatások miatt kellett kéznél lennie, különösen az esti órákban, illetve a mozilátogatások alkalmával, hogy bizonyíthassuk, már betöltöttük a tizenötöt, és mehetünk a korhatáros filmekre is.
Sokkal többet jártunk akkoriban moziba, hiszen otthon a tévé elé a sportközvetítéseken kívül csak A Tenkes kapitánya, a lengyel Kloss kapitány, A négy páncélos meg a kutya, a bolgár Minden kilométerkőnél, a szovjet A tavasz tizenhét pillanata, illetve a nagy kedvenc, a német Orion űrhajó sorozatok tudtak leültetni.
A Belphégort nem engedték nézni… Az Orion Tamara Jagello hadnagyába akkoriban minden fiú szerelmes volt egy kicsit. Ugyanúgy, mint a moziban a Winettou filmek Ribanájába és Nso-csijába is.
A fésű pedig azért nem hiányozhatott a farzsebből, mert bármelyik pillanatban szükség lehetett egy kis frizuraigazításra, olyan Travoltásra. A lányoknak mindez elfért a kis retikülben, kiegészítve más piperecikkekkel is, esetleg egy rúzsos Old Shatterhand (Lex Barker) vagy egy Winettou (Pierre Brice) képpel. De a fiúknak ügyelniük kellett arra, hogy leüléskor vagy felálláskor ki ne essen a személyi, a fésűt könnyebben lehetett pótolni. A régi, piros, többlapos igazolványban minden szükséges adat benne volt: a lakcím és a születési adatok mellett az iskolák, a munkahelyek, valamint az oltások, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A személyi igazolványokat a 15 éves kor betöltése után adták át ünnepélyesen az iskolában. Olyan adatvédelem, mint most, nem volt akkoriban.
Ma már a legkisebbeknek is lehet személyi igazolványuk, egykoron ők még a szülőknél voltak bejegyezve. Az óvodások azonban még nem hordják magukkal, nehogy elveszítsék. Óvodába én nem jártam, a nagyszüleim felügyeltek rám. Még kisiskolás koromban is olykor, mert akkoriban még annyi gyerek volt az érsekújvári magyar iskolában, hogy az alsó tagozaton váltakozó tanítás volt.
Az egyik héten délelőttösök, a másikon délutánosok voltunk. Aztán előbb minden második szombat volt szabad, majd kicsit később, a „fejlettebb” szocializmusban már mindegyik. Jobban szerettem délelőttös lenni, mert egyedül hosszúk voltak a délelőttök a nagyanyámnál. Mindenki dolgozott vagy suliban volt, szüleimnél ez a kettő egybeesett.
Néha megmakacsoltam magam, ordítottam, toporzékoltam, nem akartam reggel a nagyanyámékhoz menni, és kikönyörögtem, hogy szüleimmel tarthassak az iskolába. Általában „hospitáltam” a hátsó padban ülve anyám matematikaóráin. A tornateremben sokkal jobban éreztem magam. Apám igazgatói irodájában ülve főleg írógépeztem, több papíron és legalább öt indigóval. Ha nem voltak nagyon használtak az indigópapírok, akár hattal is, de akkor nagyon erősen kellett vernem a billentyűket, hogy még az utolsó papíron is olvasható legyen a szöveg.
Azt hittem, sokszorosítok, pedig csak összekentem mindenemet a kék indigóval, amit néha nagy bánatomra fordítva tettem a papírok közé, és kezdhettem elölről a munkát.
Apai nagyanyám nagyon közel lakott hozzánk. Az udvarra a pincén keresztül jutottam ki, ahol mosókonyha is volt, nekem félelmetesnek tűnt a majdnem sötétség, azokon a métereken általában átfutottam. A mi házunkban se szerettem a pincébe járni, de gyakran lezavartak fáért vagy szénért, mert akkor még kályhafűtés volt a házban. Ez végigkísérte szinte az egész fiatalságomat! A hetes felelt a fűtésért az általánosban és a gimnáziumban, szenet és tűzifát kellett felhordani az osztályba. Mindkettőben pont azután álltak át a központi fűtésre, amikor elballagtunk. Még a katonaságnál is kályhákkal fűtöttünk! A szocializmus utolsó éveiben több ellenzéki gondolkodású kényszerült kazánfűtőként dolgozni, aztán a rendszerváltást követően miniszterek lettek, én azonban nem. De a fésű és a személyi nekik is ott lapult a farzsebükben…
Megjelent a Magyar7 2024/16.számában.
