Szellemi színtereink
Budapesti a hívás, a vonalban egy nagyon kedves kolléga. Öröm a hír, esély van rá, hogy Gombaszögön találkozzunk. Régen beszéltünk, személyesen meg már az idejét sem tudom. Jó lesz találkozni. Jó lesz beszélgetni. Jó lesz együtt lajstromozni dolgainkat.
Kevesen ismerik a Kárpát‑medence szegleteit úgy, mint ő, s keveseknek vannak olyan jó meglátásai a külhoni létről, közösségeink állapotáról, mint neki. Arról, hogy merre kéne indulni. Vagyis ő ennél azért szigorúbb: nem indulni kellene, hanem már menni, haladni, építkezni. Nem félszegen, gyáván lépést próbálgatni.
És nem ő az egyedüli, aki a héten a találkozás örömét adja majd a gyönyörű gömöri völgyben. Gömörben, otthon. Tudom előre, az újra otthon érzése feltölt majd, mert ott nemcsak a kimondott szó ízes, ott még a levegőnek is íze van. Jó lesz megélni. Meg annyi mindenkivel találkozni, beszélgetni, vitatkozni, s akár hallgatni is.
Beszélgettünk, vitatkoztunk, számba vettünk annyi mindent néhány napja Martoson is. Sok minden elhangzott, s a gondolat gondolatot szül. Meg hajnalig tartó hol hangos vitákat, hol csendes megegyezést, hol néma beletörődést. Szó esik a közép‑európai identitásról, s mi próbáljuk értelmezni, tartalmat adni neki. Milyen erő tarthatná azt össze, hiszen akikkel ezeréves a múlt, több az, mi elválaszt, mint összeköt, s akiknek a nyelvét sem értjük, testvérként tekintenek ránk, mert hiszik, s négyszáz éve mondják, közös a szablya és a pohár. A szablya ismét készenlétben, hisz harcos időket élünk. Kard ki kard, közösen, egymásért, de a koccintás még várat magára. Hogy meddig, az már egy másik beszélgetés témája is.
Keressük a válaszokat, és csak a kérdések sorjáznak. Brüsszel ámokfutó politikájáról, arról, hogy vissza lehet‑e még fordítani a kontinens vallási‑etnikai térképének átrajzolását, hogyan lehet megállítani a kultúránktól idegen és azt el is utasító milliók menetelését, akik ezt a földet legföljebb belakni, teleszülni akarják, nem művelni. Az Európa tönkretételét mozgató hátsó érdekekről, a kihalóban lévő európai szellemiségről. És vajon meddig tartja még magát a már minden értéket elárult liberális világ? Ránk pirkad, a szavak lassabban formálódnak, a mozdulatok is elnehezülnek, a poharak már üresek, a hamutálca színültig tele, de előbbre nem jutunk, válaszaink nincsenek. Nehéz a megmagyarázhatatlant megmagyarázni, még magunknak is.
Egy másik asztalnál, más társaságban azt is megállapítjuk, még ha nem is jó, mégsem a legrosszabb hely jutott nekünk, itt, a Kárpát‑medencében. A kárpátaljai, az erdélyi kórkép több mint lehangoló, Ukrajnában a fegyver a rendező elv, Romániában a jogot forgatják ki, s használják fegyverként, megfélemlítésre.
Ehhez képest mi, köszönjük, megvagyunk! Megvagyunk? Mi sem hisszük, eső elől eresz alá bújunk, s mint az idő, nekikeseredve próbáljuk a jövőnket látni. A se veled, se nélküled csiki‑csuki állapotát rágjuk, de a torkunkon akad. Amit szeretnénk, nem megy, amit akarnak, nem szeretjük.
Aztán abban maradunk, egy év múlva okosabbak leszünk. És egy év múlva folytatjuk. Jövőre, veletek, ugyanott!