Széles az Isonzó vize…
Még a nyugodjék nagyapámtól tanultam az ántivilágban, hogy az, aki a kommunista rádiót hallgatja, az félretájékozott, aki a Szabad Európát, az is, aki meg mindkettőt, annak nem biztos, hogy kivan az összes kereke. A világot pedig ma is csak ezen körösztül szemléljük, és nem az élet, az élni akarás szemszögéből. Na, ennyit a médiáról, márpedig az öreg tudott valamit a századáról, hiszen megjárta Isonzót, és élete végéig hordozta az ott elkapott maláriát az évenként háromszor rájövő hagymázas hideglelésével.
Haza is vergődött nagy betegen a frontról, és isteni szerencse, hogy túlélte a bevagonírozáskor az agyontaposódást. A kínt, amikor már mindenkinek elege volt a pár hónapos háborúnak induló, több évig tartó olasz frontból, a mindenkit kimerítő gyilkolászásból. Végre az otthoni állomáson leszállt, és betegen több órán keresztül hazavánszorgott, hogy ezután több hónapig nyomja az ágyat.
Megélte a front minden kínját. A folyamatos éhezést, amikor a tiszt egy kiürült faluba beérve két óra szabad rablást engedélyezett a nélkülöző katonáinak, hogy ki mit talál, azt egye.
Neki csak egy kotlós jutott, és pelyhedző állúként akkor tanulta meg egy életre, hogy a kotlós az nem ennivaló, attól csak fosást kap az ember. Bejárta Isonzót, Piavét, Páduát, Triesztet és büszkén énekelte gyermekeinek:
Széles az Isonzó vize, keskeny a híd rajta,
Ne menj arra kis angyalom, mert leesel róla,
Nem esek, nem esek én az Isonzó vizébe,
Inkább esek kisangyalom véled szerelembe.
Ráakadtak egy olyan olasz nénikére, aki főzte a polentát, az ő kenyerüket. Szabad kémény alá felakasztotta az üstöt, és a sós vízben kifakasztotta a kukoricadarát. Csak kiborította a deszkára, dróttal felszeletelte. De a hazaiak az üstbe beleöntötték a csigát is, amit a háznépe reggel hozott a tengerpartról. Csak átforrósították, kiöntötték egy tálba, kiszippantották a házából, haraptak hozzá a polentából, így reggeliztek. Persze, ez nem egy magyar katonának való étkezés, hiába kínálták őket, nem tudták megenni.
Már 1918 volt, mikor a sok szenvedés után megkapta a maláriát. Ej, be sok magyar katona esett ennek a nyavalyának áldozatul.
A nagyapám is bekerült egy kórházba. Sorban voltak a kórháznak kinevezett hodályban az ágyak, rajta feküdtek meztelenül a katonák egy lepedővel letakarva. Onnan is csak azért vitték haza, mert egy magyar tisztiorvos a szokásos vizsgálatként pálcájával végighúzta a betegek talpát. Nagyapám szerencséjére csiklandós volt, így a próbára egy nagy rúgással válaszolt, ami érdemesítette őt a hazavitelre.
Olaszországból november tájékán kecmergett haza, és gyalogolt betegen szülőfalujába, Doborgazra a nagypakai állomásról. Nagy volt az öröm otthon, de csak arra kérte édesanyját, hogy fürössze meg, borotválják meg. Tiszta ruhába öltöztették és az ágyba fektették. Még márciusban is az ágyat nyomta.
Bizony nem volt könnyű a visszailleszkedés. Neki is nyolc évig tartott, míg végre megházasodott. Öt gyermeket nemzett, és élte a falu életét, a mértéktelen küzdelmet az élet fenntartásáért. A jó nagyanyó pedig társ volt ebben. Hordta a vizet a kútról, kézzel mosott, sütötte a kenyeret, gondozta a nagy kertet, az állatokat, ott volt a fejés, éjjel pedig varrt, akár kabátot is a gyerekeinek.
Az élet folyt, az egyik évben a szarvasmarhák hullottak, a másikban a disznók. 1930-31-ben átvészelték a nagy szárazságot is, és közben törlesztették a hitelt 1944-ig, hogy kikerekíthesse birtokát. Az utána jövő kolhozosításról inkább ne is szóljunk.
Ej, de szép is volt, mikor 38-ban újra magyarok lehettek. Igaz előtte való hónapokban bujkálni kellett, mert bizony a csehek besorozták volna őt is, hogy harcoljon egy idegen államért. De ezt is átvészelte, mert a magyar életerő túlél mindent.
És akkor jöttek a magyar katonák. Csónakon átúsztattak, és várta a falu felvirágzott díszkapuval, kiöltözött ünneplőkkel, elkészített díszbeszéddel. És újra magyarok lettek, nem mintha eddig nem lettek volna magyarok, de mégis. Mondogatta is nagyapám, ha csak naponta egyszer eszünk is, az se lenne baj, ha végre magyarok lehetnénk.
Büszke is volt arra, amikor Jaross Andor belügyminisztert vihette fogatán a Duna gázlójához, a Kutyaúsztatóhoz vizitálásra, hiszen nagy terv volt, hogy Doborgazon is egy híd kösse össze Csallóközt Szigetközzel. Aj, micsoda levélben köszönte meg az akkori belügyminiszter nagyapámnak a kis fuvart, hogy feldicsérte erős magyarságát, hogy milyen szép öt gyermeket nevelt a magyar hazának. Ő felnevelte a magyar hazának. És a többiek? És mi?
(A történeteket körösztanyám, Czafik Rozália visszaemlékezéseiből merítettem)
