Szégyenérzet és az uborka görbülete
Azt mondja a Progresszív Szlovákia liberális ellenzéki párt, hogy a szlovák kormányfő szégyent hoz Szlovákiára, mert nem akarja megszavazni az Oroszország ellen készülő tizennyolcadik szankciót. Pedig Robert Fico csak biztosítékot szeretne kapni, hogy az ország lakosságára ne zuhanjon rá egy jókora gázáremelés, ha a szankció miatt 2028-ban leáll az orosz gáz importja az Európai Unió országaiba.
(Kis kitérő: A fentiekről jut eszembe Lendvai Ildikó MSZP-s képviselő örökbecsű mondása huszonhárom évvel ezelőttről: „Lassan mondom, hogy mindenki megértse: nem lesz gáz-ár-eme-lés.” Aztán lett gázáremelés. Nem is egy, nem is kettő. Sok. Mit ad isten? Ildikó nemrég bevallotta, hogy az akkori ígéret nem hazugság volt, csupán „hiba”.)
Az Európai Bizottság gyökerestől elhibázott döntése meglehet, hogy nem érintené olyan érzékenyen a többi tagállamot, mint Szlovákiát és Magyarországot. Esetleg Ausztriát. Talán még Oroszországot sem, hiszen az eddigi tizenhét büntitől sem rogyott térdre Vlagyimir Putyin, és nem sírdogál a csipkés zsebkendőjébe.
Ez azonban senkit sem zavar Brüsszelben, hiszen mindenki tudja, hogy szó sincs itt Oroszország megbüntetéséről meg hasonló marhaságokról. Kemény parancsot teljesít az Unió történetének legkorruptabb és legelvetemültebb Bizottsága, amely úgy szól, hogy szét kell verni az eurázsiai térség együttműködését, mert nem szabad, hogy Európa virágozzék. Ugye milyen életszerű? Von der Leyenék azon dolgoznak, hogy Európa kiszolgáltatott legyen, s ennek a hadviselésnek a fedőneve jogállamiság.
Pedig ők is tudják, hogy nekünk nincs tengerünk, és ebből kifolyólag nincsenek kikötői termináljaink a világtengereken behajózott gáz fogadására. De Nyugat-Európát (és főleg a Bizottságot) a mi kiszolgáltatott helyzetünk láthatóan cseppet sem nyugtalanítja, hiszen első a szolidaritás, amely, mint az Unió egyik legnagyobb értéke, piros betűkkel van beírva a szocialista és a néppárti pártkönyvekbe.
S természetesen a liberális meg a zöld kobakokba is. Ennek a szolidaritásnak a lényege, hogy a kisebbeket eltapossuk, de előbb jól pofán verjük és megalázzuk őket. Jogállamice. Másképp fogalmazva, ahogyan a német kancellár mondta a minap: csak nem fognak itt holmi kisebbségek dirigálni és zsarolgatni. Fő az egység, elvtársak! (Előre a lenini úton, a régi mondás szerint.) Merz kancellár időközben még tovább ment, most már azt állítja, hogy Szlovákia uszít.
Ebbe az öngyilkos politikába mégsem bukott bele Ursula von der Leyen, akit elvtársai természetesen megtámogattak a múlt heti bizalmatlansági szavazáson.
Emlékszünk még? 1999-ben a luxemburgi Jacques Santer keresztényszocialista bizottsági elnök húsztagú csapata azért volt kénytelen lemondani, mert az egyik biztos, bizonyos Edith Cresson, a tudományos és oktatási ügyek biztosa fiktív állást biztosított a fogorvosának, és a Leonardo-programban előnyökben részesített egy francia céget. Az esetet, amely akkor óriási botrányt okozott, egy független szakértőkből álló bizottság vizsgálata állapította meg. Ugye, milyen borzasztó felháborító eset volt a fogorvos fiktív állása és a francia cég lobbizása?
Azóta alig egy emberöltőnyi idő telt el, és ma már ott tartunk, hogy több tízmilliárdos, telefonon lebonyolított üzletbe sem lehet belebukni. Nyilvánvaló korrupcióba sem, köztörvényes bűntettekbe sem. Sőt, abba sem, hogy az Európa Unió Bírósága ítéletet hozott az EB „mulasztásáról”.
Ugye, kapisgáljuk az árnyalatnyi különbséget? Ursuláéknak papírjuk van a bíróságtól, és mégsem bír leszakadni a plafon, és nem tud lezuhanni a csillár a strasbourgi ülésteremben a sok korrupt bűnöző fejére.
És akkor jön a kis, ötmillió lakosú Szlovákia miniszterelnöke, és azért könyörög, hogy országa kapjon kivételt az Alzheimer-kór vagy ki tudja milyen demencia hatása alatt fogant tizennyolcadik szankció alól, ami egyet jelentene a szlovák gazdaság főbelövésével. Mert Szlovákia – szégyen ide, „szolidaritás” oda –, nem kíván a többiekkel együtt a kútba ugrani. És Fico miniszterelnök mégcsak nem is vétózni meg lázadni kíván, csupán biztosítékot szeretne kapni, hogy ha felrúgjuk a Gazprommal kötött hosszú távú szerződést, valaki fizesse ki a tizenhat milliárd büntetést, amit az oroszok majd Szlovákiától kiperelnek. És a brüsszeli Bizottságnak annyi vér sincs a pucájában, hogy elrebegjen egy ígéretet.
Ezek amúgy bármit képesek megszavazni. Akár azt is, hogy holnap francia atombombák induljanak Moszkva felé. Mert ezeknek, a „forráshalmozásba” belehülyült senkiháziaknak semmi sem drága.
Az sem, hogy remek intézkedéseiknek hála hamarosan elönt bennünket az argentin marhahús és az ukrán szennyes gabona, de még a kasszakulcsot is átdobják Kijevbe, hadd kotorásszanak a széfünkben kedvükre az ukrán oligarchák. Mindezt annak az Ursula asszonynak köszönhetően, aki – most már nyilvánvaló – magához ragadta a hatalmat, és lepereg róla minden kritika. Akit nemhogy elítélni, még lemondatni sem lehet.
Ahogy a klasszikus mondás tartja: C´ est la vie. Vissza fogjuk még sírni az uborka görbületét meg a tyúkszarok szabad potyogtatásának szabályozását célzó intézkedéseiket.
De hogy legifjabb Šimečkáék hogyan tudnak tükörbe nézni, amikor szégyenről és egységről papolnak, rejtély. Ha csak úgy nem, hogy a tükörnek nincs foncsora, egyszerűen keresztülnéznek rajta. Ahogyan a több százezer bamba szavazón, akiket lóvá akarnak tenni, s akik ezeket az elmeháborodott nemzetvesztőket szeretnék a kormányrúdnál tudni.
Megjelent a Magyar7 2025/28. számában.
