Száz évünk sorsörvényei
Nagyapám az atyai legendárium örökségeként sokszor mesélte, hogy azon a pénteken megállt az élet, nemcsak Budapesten, a kis gömöri faluban is. Az egész országban. A szív se dobbant, csak majd meghasadt, ahogy a harangok zúgtak, hosszan, siralmasan, ahogy csak a lélekharangok szólnak, mikor halált hirdetnek.
Mert, ahogy ő mondta, ez olyan fájdalmas volt, mint a halálhír. Ki zokszóval, ki néma daccal, s volt, ki hangos dühvel fogadta a megalázó döntést, ahogy határokkal szabdalják szét a határtalant, hogy több millióan idegen sorsra jussanak a saját földjükön. S a trianoni fájdalom nem tompult, az idő sem enyhítette, mert eleink makacsul hitték, hogy a galád hazugságból született igazságtalanság nem fenntartható. Tévedtek. De az új hatalom is elszámította magát, nem szánt hosszú jövőt a sorskényszerbe kerülteknek, túlélésünket nem száz évben mérték, félszázra se szabták.
Őseink szívósságával nem számoltak, csak értelmiségünk lefejezésével, módosaink kizsuppolásával, százezerszámra.
Dédapáink, nagyapáink a kisebbségi lét minden nyomorát és kiszolgáltatottságát megélték. Voltak megtűrtek, számkivetettek, törvényen kívüliek, háborús bűnösök és másodrendűek, de mindenekelőtt tisztességes, jó magyarok, akik hitükben, nyelvükben nem inogtak meg. Megfelelni nem a hazát s házat foglaló hetyke többségnek, csak igazságba vetett hitüknek akartak. A legtöbbjüket meghajlítani sem lehetett, nemhogy megtörni. Ők még nem akartak magyarként szlovák életet élni. Nem hazudták maguknak, hogy gyermeküknek a többségbe vegyülve, idegen nyelvet törve könnyebb lesz. A „csak azért is” erejéből táplálkozva kiállták az embert próbáló időket, ellenálltak az elnyomásnak, a gyűlöletnek. Ezt a tartásukat hagyták utódaiknak örökül.Ha látnák, fájón szembesülnének a valósággal, hogy egyre csak fogy a hagyatékukat továbbvivők száma.
Ma már könnyen fogan a döntés: nyelvünkből kilépni, kultúránkat odahagyni.
Száz évünk mérlege a honnan indultunk, s hová jutottunk számvetésével higgadt értékelésre vár, még ha tudjuk is, hogy a hiány lajstroma lesz hosszabb. Az évszázad egyetlen hatalomváltása sem kedvezett nekünk, soha egyetlen rendszer sem segített helyzetünkön. Féltve az elcsent javakat, tartva az igazságtól, és valamiféle kóros önigazolási ösztöntől hajtva még csak megérteni sem akartak. S igaz ez a bársonyos forradalom óta eltelt időszakra is.
Három évtizeddel a rendszerváltás után szomorú tény, hogy a szabad világ nem megerősít, hanem felolvaszt.
Az új helyzet ugyan teremtett új lehetőségeket, de a többség részéről az elutasítás és a beidegződések a régiek maradtak. Harminc év után is az alkotmány másodrendűként, a jog esetenként háborús bűnösként kezel bennünket.
Jobb-rosszabb politikai kurzusok váltották egymást, ahol a nemzetállami eszme szorításában hol nyílt színi, hol látens volt a magyargyűlölet, miközben a nekünk hazudott „átlagon felüli jogok” mellett húsz év alatt 110 ezerrel lettünk kevesebben. De ne legyünk igazságtalanok! Ebben a harminc évben mi is vastagon benne voltunk a rossz döntéseinkkel, gyávaságunkkal, megalkuvásainkkal.
Politikai valóságunkhoz hozzátartozik az elszalasztott lehetőségek sora, az egymásnak feszülések, a megosztottság, a vegyes megoldás.
A ’90-es években még mozgósító erővel működő önvédelmi reflexeink mára teljesen eltompultak, az igazodás és a megfelelni vágyás lett a fő csapásvonal. Mindez megbosszulta magát, eljutottunk oda, hogy a magyar közösségnek nincs parlamenti képviselete, legföljebb egy-két önjelölt próféta szlovák pártlogó alatt tetszeleghet kisebbségvédő szerepben.
Ezzel lett vízválasztó a centenáriumi 2020-as év.
A politikum talán még tehet egy utolsó próbát a sorok rendezésére, ahol mindenkinek helyet kell kapnia, aki kész tenni a magyar érdekekért, és aki nem túlélési stratégiában, hanem életstratégiában gondolkodik, aminek az alapja az önrendelkezés. Ebben, mint minden másban is, ami megmaradásunkat és erősödésünket segíti, a magyar kormány erős támaszunk, a szlovák kormány meg állítólag nem ellenségünk. Nyomós érveink mellé csupán elszántság kell.
Persze, hiba lenne csak a politika mindenhatóságával mérni helyzetünket.
Az egyéni vállalását mindenki maga szabja meg, maga dönti el, hogy nevét, nyelvét vállalja-e, kultúráját, iskoláját élteti-e. Száz évünket ellenakarattal szemben is túléltük, a folytatásban is csak az a dolgunk, hogy a nehézségek mellett is nap mint nap megéljük a magyar létet, számtalan szépségével együtt.
Megjelent a Magyar7 2020/23. számában.
