Sorsválasztás
Mosonmagyaróvár egyik üzletében állok a tojáspult előtt, láthatóan jól szituált idősebb házaspár áll meg mellettem, a férfi elkezd válogatni, de egyik sem felel meg, a tojások vagy töröttek, vagy kicsiknek találja. A nő egyre dühösebb, hirtelen kiabálva kitör: „Hagyjad már, nem látod, hogy itt minden sz.r! Legyen már végre április 12-e!” Döbbenten állok, a férfi feszeng, lassan eloldalog, én még utánuk szólok, hogy április 12-e után nem törnek majd a tojások? A nő tekintetéből egyértelmű, jobb is, hogy nem értem, mit sziszeg.
Napokig nem enged el ez a történet. Próbálom megfejteni, mi mozgatta a nő dühét? Láthatóan tehetősek voltak, nem csirkefarhátért sorakoznak a húspultnál, a 13. és 14. nyugdíjat már minden bizonnyal ők is megkapták, az Orbán-kormány az életszínvonalukat nem kezdte ki, de akkor mi táplálja ezt a gyűlöletet? Egyáltalán, hogyan jutottunk ide, hogy az emberek a politikát ennyire ráhúzzák az életükre, a választást élet-halál harcként megélve.
Ugyanez a gyűlöletcunami ömlik ránk a közösségi térben is. Az agyatlan, sz.ralak, mentek a levesbe, börtönben rohadj meg, mocskos Fidesz mindennapos szitkozódás, már senki fel sem kapja a fejét, ezek most a mindennapi face-diskurzus fordulatai, de az elszabadult indulatok olyan széles utat törtek, hogy a Dögöljön meg Orbán! vagy Hazaáruló, lógni fogsz! is kezd elharapózni, politikusnak, Fidesz-hívőnek egyaránt jut az agresszív ostobaságból. És már korántsem csak a virtuális térben.
Az ellenzék aktivistái, jórészt fiatalok, megjelennek minden kormánypárti nagygyűlésen, hogy torzult arccal üvöltsék tele a tereket, ha tehetnék, a fizikai attaktól sem riadnának vissza. Hangjuk van, érveik annál kevesebb, ha kérdésbe ütköznek, hogy mi a gondjuk, még csak el sem tudják mondani.
A politika persze nem a szépreményű szenvelgőké, a karcos megfogalmazások nem idegenek a politikai csatatéren, de szabályok és határok mindig voltak. Egészen mostanáig. Azt még csak sejtjük, a politikatörténelem melyik polcára kerül Magyar Péter, de az már most elmondható róla, ő az, aki lebontotta a fékeket, közönségessé és alpárivá silányította a közbeszédet, ami – következzen is bármi - aligha válik a dicsőségére. Köznapibban azt is mondhatnánk, kiengedte a szellemet a palackból. A sarki söntésben használatos stílus eddig nem volt a politika sajátja, aki ezt tette, kiírta magát a kulturált világából. Most ott tartunk, divat lett az ellenfelet maró gúnnyal és dehonesztáló jelzőkkel lőni. Az ellenzéki pulpitusról mindent lehet erkölcstelensége, Orbánék morális integritásának folyamatos támadása pedig azt üzeni, mi ezt is megtehetjük. És amit a pulpitus szájának szabad, szabad az utca emberének is. A szeretetországba vezető út láthatóan féktelen indulatokkal van kirakva.
Hataloméhségből fakadó frusztrációból nem szoktak jó dolgok születni. Magyar Péter rendszerváltást ígér híveinek, de hogy milyen tartópilléreken állna a rendszere, nem tudni. Nem tudjuk, mit gondol az átalakuló világrendről, kultúretikai kérdésekről, globális és térségi politikáról, nemzetpolitikáról…
Az általa képzelt ország jövője nem látható, közjogi reformokról még csak nem is beszél, annál több szó esik tisztogatásról, elszámoltatásról, börtönprojektről, és ami nem neki szolgál, annak a beszántásáról. Fenyegetés és uszítás, düh és agresszió, ennyi a kínálat.
Ami ezen felül van, egyenlő a rémálommal, kémtörténetek átláthatatlan hálója, amit a legmerészebb forgatókönyvírók is megirigyelhetnének. Szijjártó Pétert karaktergyilkolnák, csupán azért, mert beszélő viszonyban van az orosz külügyérrel is, bizonyítékok híján is vádolják, egy lényegtelen beszélgetés alapján hazaárulózzák, de ez elég is az ellenzéki agitprop sajtónak, miközben hőst kreálnak abból, aki sajtómunkának álcázva ad külföldi titkosszolgálatnak információkat.
A Tisza-vezér kétezer ráállított titokszolgáról, meg választást befolyásoló orosz kémhálózatról beszél, csak hogy elterelje a figyelmet a bizonyított tényről: az ukrán titkosszolgálathoz köthető IT-szakemberekkel dolgoznak, az ő kezükben van a párt informatikai rendszere.
Az ellenzéki párt uszályában a hazugságkreátorok nagy fokozaton pörögnek, a szövevényes kapcsolódásokat az ukrán kémektől Szabó századoson át Panyi Szabolcsig már a pallérozottabb hírfogyasztóknak sem könnyű követni, de az az elmúlt napok történéseinek minden egyes elemében tisztán látható, hogy a külföldi titkosszolgálatok nyakig benne vannak a magyar kampányban, mert Kijevtől Varsón át Brüsszelig az Orbán-kormány eltakarítása a cél, bármi áron. Ez az egyes számú tétje a választásoknak, engedni az idegen érdekszféra diktátumát, vagy kiállni a magyar érdekek mellett, és megakadályozni, hogy Magyar segédlettel, külföldi, mélyállami akarattal zárójelbe tehessék az ország szuverenitását.
Nekünk pedig, itt a széles Kárpát-hazában ezen túlmenően arról is szól április 12-e, hogy a nemzet szerves része leszünk-e ezután is.
Magyar Péternek eddig nem sok mondanivalója volt a külhoniak számára, (ha csak az nem, hogy nyári, „románföldre” való bevonulásakor a Fidesz kémjének nevezte az RMDSZ-t), nemzetpolitikai programja sincs, hívei viszont már kellően ellenünk hangoltak. Könnyű lélekkel zárnának ki bennünket a nemzetből, mert a hazát csak a körénkfont határig látják, az összetartozás, az egy a haza, egy a nemzet érzése nekik semmit nem jelent, tőlünk viszont elvennék. De csak, ha engedjük! A mi, külhoni szavazatainkkal is győzhet a józanság, a folytonosság nemzeti akarata.
Megjelent a Magyar7 2026/14-15. számában.
