Sodródásban
Azt mondja Danko kapitány Robert Ficónak, hívja vissza Marek Šefčovičot. Természetesen Brüsszelből, ahol a nevezett afféle miniszterelnök-helyettes, Ursula von der Leyen második bábkormányában az EB elnökének helyettese. Amúgy Fico pártjának jelöltjeként Šefčovič idestova tizenhatodik éve eszi a brüsszeli csúcsfunkcionáriusok keserű kenyerét, bár a széles, fogpasztareklámba illő mosolya inkább elégedettségről árulkodik. Nem csoda.
Ő az, aki többnyire ott ül főnöke balján, és nagyokat hallgat, amikor Leyennek a fejére olvassák a bűneit. És amikor kinyitja a száját, olyan értelmezhetetlen lózungokat talál mondani, hogy az EU-MERCOSUR-féle szerződés igen klassz dolog, Európa és Dél-Amerika kölcsönös megelégedettségére fog szolgálni.
Utóbbiéra biztosan, előbbiről a gazdák mondtak traktoros tiltakozásaikkal sommás véleményt nem is egy alkalommal.
De nem is annyira Šefčovič személye érdekes ebben a történetben. (Illetve csak érintőlegesen, mert bárki ülne a helyén, akkora gázsiért éjjel-nappal mosolyogna.) Hanem mondott Danko mást is. Nevezetesen, hogy Robert Fico tartózkodjon a Trump-féle Béketanácshoz való csatlakozástól. Ja, és még azt is kibökte, hogy édeskevés Šimečkával hadakozni, egyébként is jobban tenné, ha nyugdíjba menne. A felszólítások közt talán ott lehet párhuzamot vonni, hogy a nemzeti párt vezére ugyanúgy utálja a brüsszeli diktátumot, mint az amerikai imperializmust vagy a progresszíveket.
Hanem ennél érdekesebb Robert Fico kormányfő menüettje, aki (nem is egyszer) kijelentette, hogy a brüsszeli vezetést le kell váltani, mert éppen elég bajt csinált. Írt is ez ügyben több levelet az elnökasszonynak, tippeket adva, hogyan kéne például a szlovákiai alumíniumgyártást feltámasztani halottaiból. A hölgy azonban szemmel láthatóan nem vevő az ésszerű javaslatokra.
A Danko által javasolt visszahívásban éppen az a dupla csavar, hogy Marek Šefcovič éppen a Fico által kritizált vezetésnek az egyik oszlopos tagja, az Európai Bizottság egyik alelnöke, funkcióját tekintve az Unió kereskedelméért és gazdasági biztonságáért visel hivatalt, tehát – amúgy is jó nagy darab ember – vastagon benne van a keze az említett Mercosur-botrányban, amiért Szlovákiában nyilván sokan orrolnak rá.
Kérdés persze, vajon mit tartanak fontosabbnak a szlovákok: a büszkeséget, hogy a „mi emberünk” ül Európa egyik legfontosabb székében (8. legbefolyásosabb figura az Unióban), vagy az igazságot, hogy ez az ember is felel a szlovák mezőgazdág majdani kinyírásáért. Danko ezért is szeretné elzavarni onnan, és persze azért is, hogy odaszúrjon Ficónak, hogy aki át mond, mondjon bét is; ha kritizálja Brüsszelt, kezdje az emberével.
Danko személyénél sokkal fontosabb ezen a téren Robert Fico kétszínűsége. Mert természetesen nem fogja visszarendelni az emberét Brüsszelből (ilyet nem szokás tenni, meg egyébként is számára smafu, mit ajánlgat neki Danko kapitány), és van annyira gyáva, hogy nem igyekszik Donald Trump ölelő karjai közé omolni. (Washingtoni útja után sokan sokáig találgatták, miért volt olyan gondterhelt az amerikai elnök társaságában.) Inkább kivár, mint a románok a háborúból való kiugrással sok-sok évvel ezelőtt.
Mondhatnánk, dörzsölt, hétpróbás a szlovákiai politikában, aki azzal is tisztában volt, hogy a Beneš-dekrétumok ötlete visszahull a progresszívek fejére, s igaza volt, azóta Šimečkáék lejjebb is csúsztak a felmérésekben vagy két ponttal. A kérdés persze, megérte-e Ficónak ez a két százalékocska, cserében a nemzetközi blamázsért, a felvidéki magyarság utálatáért és a magyar kormányhoz fűződő viszony megrendüléséért.
Úgy látszik, megéri, mert Szlovákiában minden egyik napról a másikra történik, és állandóan változik a széljárás. Aki kormányra kerül, pedáloznia kell, hogy valahogy kihúzza a négy évet, pláne, ha koalíciós társai állandóan hajigálják a botot a bicikliküllők közé, és több a látens miniszter, mint a minisztérium. Ez az állandó instabilitás tulajdonképpen az ország megalakulása óta tart, s nem is lesz vége mindaddig, amíg a szlovák társadalom nem néz tükörbe, és nem vonja le a konzekvenciát, hogy a mesékre és a megszépített történelmi hazugságokra épült nemzeti lét mennyire ingatag. A négyéves ciklusok, a koalíciós huzavonák, a pártpreferenciák százalékocskái közt csak lavírozni lehet, de nem nemzeti stratégiát építeni rá. Így marad a sodródás, miközben nem látni sem a partot, sem a világítótorony fényét.
Megjelent a Magyar7 2026/5.számában.
