Sem emlék, sem varázslat
Ha valakinek ismerős lenne e cím, az nem a véletlen műve. El is árulom, Radnóti sorait vettem kölcsön… Az idők azóta sokat változtak, talán többet is, mint az még nekünk jó lenne. Második éve élünk egyfajta szürreális világban, korlátok közé szorítva. Gyermekeink bezárva, otthon tanulták végig az iskolaév nagy részét. Tavaly még azt hittük, csupán egyszeri alkalom lesz, hogy ballagás és érettségi nélkül lépnek át a felnőttkorba a középiskolások. De mit ad Isten, nemcsak hogy ez idén is megismétlődött, de ezt még überelni is lehetett. Már a szalagavatók is elmaradtak.
Sem emlék, se varázslat nem marad tehát a négy-ötéves tanulás kicsúcsosodásáról. Sőt magára a csúcsra sem ért fel senki. Miért is hajtottak, tanultak a kamaszok éveken át? Hogy a régi jól bevált, több évtizedes forgatókönyvet is átírja a mindenható vírus?
Ahogy ősszel berobbant a járvány, sejthető volt, hogy a november végén, decemberben esedékes szalagavatóknak lőttek. A szülők ezt talán nem is bánták oly annyira, elvégre egy csomó pénzkiadástól megszabadultak. A fiataloknak persze nagyon hiányzott, de abban a hiú ábrándban ringathatták magukat, hogy tavasszal majd bepótolnak mindent, ballagással, bankettel, szerenáddal… Nos, ez utóbbiakból se nagyon lett semmi. Pár középiskola ugyan megtartja a ballagást, legalább kamara jelleggel, de maszkokban vonulni az üres iskolaépületben meglehetősen hervasztó látvány.
Amikor a miniszter játszi könnyedséggel bezengte, hogy idén sem lesz érettségi, megállt az ütő bennem és szerintem jó pár, az oktatás színvonaláért, gyermekeink jövőjéért aggódó emberben is. Kétszer lépünk ugyanabba a folyóba? Nekünk csak ennyit ér a jövő? Elvesszük az esélyt arra, hogy először az életben mások előtt bizonyíthasson az alig felnőttkorba lépő fiatal? Aki meg akarja mutatni, hogy nem hiába ülte végig az iskolában azt a négy-öt évet. Mert bár az érettségi mindig is járt némi drukkal, enyhe vagy erősebb gyomorgörcsökkel, ám a legtöbbünk számára szép és kitörölhetetlen emlék.
Sőt lehet akár varázslat is. Főleg, ha az addig közepes képességűnek hitt fiatal briliáns felelettel kápráztatja el a vizsgabizottságot. Mert van olyan is, hogy csak itt derül ki, aki nem éppen eminens, az igenis önálló gondolkodásra képes, elemezni is tud. Lehet, hogy nem megy annyira a nyelvtan vagy az irodalom, viszont kommunikációban verhetetlen. Az ilyen ember pedig nem fog elveszni sosem.
Aki az életben egyszer már vizsgázott, akár zöld asztal előtt, az később sem zuhan össze, ha mások, idegenek előtt kell számot adnia. Egy állásinterjú vagy egyetemi vizsga sem lesz akkora stressz, megpróbáltatás számára, hisz ő ezt legalább egyszer már végigcsinálta. És túlélte. Sőt, mi több, kiadta magából a maximumot. Megméretetett és nem találtatott könnyűnek. Bedobták a mély vízbe és tudott úszni.
Hogy mekkora hiányérzetként marad meg fiataljainkban a számadás elmaradása és a ködbe veszik-e a tét nélkülinek tűnő évek emléke, azt nem tudni. Van, aki kimondottan örül annak, hogy az ölébe hullott egy ingyenérettségi, s elég neki az átlagolt jegy. Vagy jó esetben a választott tantárgyból mégis érettségizik, vizsgabizottság előtt, merthogy ezt nem törölte el a minisztérium.
De sokaknak inkább úgy tűnik, mintha valami még nem ért volna véget, nem lenne kitéve az a bizonyos pont. Nincs lezárás, ami nélkül nem jó újat kezdeni. S elmarad az érettségik semmihez sem fogható hangulata, amikor egymás kezét szorongatva, egymást biztatva készülnek a zöld szobába való belépésre a végzős fiatalok. Amikor valaki azért szurkol, hogy ne azt a tételt húzza ki, amiben tudása bizony eléggé hézagos… Amikor az osztálytársának szorít, aki egész éjjel nem aludt, annyira izgult…Semmihez sem hasonlítható az a felszabadító érzés, amikor kilépve a teremből leesik neki, hát ezt megcsináltam. Képes voltam rá. És egymás nyakába ugranak a barátnők…Hát ezért mondom, sem emlék, sem varázslat nem jut a mostani végzősöknek.
