Se okunk, se jogunk feladni
Erőt és reményt ad az az igyekezet, amelyet a felvidéki magyar közösségünk köreiben látni az utolsó hetekben. Valami felébredt, és mintha meg is mozdult volna. Ez utóbbi azért meglepi az embert, a mi mozdulatlanságunk, csendes, minden feltűnést görcsösen kerülő létünk erősen jellemző a felvidéki magyarságra. Ezt nem kell önkritikának értelmezni, csupán annyiról van szó, hogy a felvidéki magyarok talán az egész kisebbségi magyarság leginkább polgári hagyományokból táplálkozó közössége, és mint ilyen, erősen ragaszkodik a többségi társadalom erkölcseihez, szabályaihoz. Erre csak büszkék lehetünk, társadalmunk egyik legmegbízhatóbb tartóoszlopa vagyunk, és maradunk is annak.
Amikor viszont a polgárnak meg kell mozdulnia, az az a pillanat, amikor vagy külső veszélyeztetés, vagy belső erkölcsi, jogi anarchia bomlasztja a közösséget. A mai Szlovákiára lesújtott mindkét veszély, és ebben a történelmi helyzetben a felvidéki, identitásában tudatos magyar polgári közösség nem tud, nem akar egy kórusban megszólalni az önmagából kifordult szlovák nemzettel. Amit ma Szlovákiában tapasztalhatunk az kétségkívül a politikai kultúra hiánya, amely az utolsó egy évszázad tudatos történelemhamisításából ered. A történelmi tényként elfogadott nemzeti mítoszok, a tankönyvekben tanított elmagyarosodott szlovákok, mármint ön és én, fantazmagóriája, a magyar helyett az „uhor” koholmánya, a levert német és magyar feliratok történelmi emlékeinken. Mindez most nagyon durván megérkezett, hogy megbosszulja magát a szlovák társadalom nagy részén a progresszív ideológia formájában.
Szlovákiában egy évszázada rendszerszintű történelemhamisítás zajlik, és most válik tapinthatóvá az, amire sokan figyelmeztettek, hogy ennek idővel elsődleges áldozatai maguk a szlovákok lesznek.
A nyugati nemzetellenes progresszív ideológia olyan gyorsasággal illeszkedett nemcsak a szlovák fiatalok politikai identitásába, hanem az értelmiségi felnőttekébe is, hogy ha mi, magyarok nem tesszük meg azt a minimumot, hogy bejuttatjuk politikai képviselőinket a parlamentben, jó eséllyel ezek fogják eldönteni hazánk jövőjét, de még inkább megpecsételni sorsát.
A történelemhamisító nacionalista és történelemromboló szélsőbaloldal küzdelmének színterévé vált Szlovákia, és csak idő kérdése mikor változtatják szülőföldünket egy erkölcsi, ideológiai holdbéli tájjá.
Napokkal a sorsdöntő választások előtt még mindig sok az okoskodó, kalkuláló eszmefuttatás, az „úgysem kerülünk be” rezignáltság, az ebből fakadó „taktikai szavazásra” való felhívás. Nyolc éve taktikázunk, és ennek az eredménye csak az lett, hogy vagy „Naši Maďari” politikusokat juttattunk be a parlamentbe, akiknek csak arra voltunk jók, hogy a kisebbségvédelem erényét jó magasra kitűzhessék a mellkasukra a mi rovásunkra, vagy pedig azt, hogy nem kerültünk be.
Nem taktikázni, hanem el kell menni szavazni - 8% magyar él Szlovákiában, 5% kell a bejutáshoz, 1 darab színmagyar párt van.
Ellenkezni kell azon érveléssel szemben is, miszerint itt valami „etnikai” alapú szavazásra buzdítanának a magyar pártok. Sajnos ez jóhiszemű, de kissé tájékozatlan magyar politikusok szájából is elhangzik, ennek viszont ellent kell mondani.
Mi nem etnikum vagyunk, nem valami biológiai, genetikai közösség, amely testi vonásaiban, szokásaiban és valami klánidentitásban különböztethető meg. Mi nemzet vagyunk, tudják, ugyan azok, akik Budapesten, vagy Csíkszeredán laknak. Ez fényévekre túlszárnyal bármiféle etnikai alapú identitást és lojalitást.
A nemzet a történelem hordozója, az erkölcsé, egy hité. Az etnikumot mítoszok tartják össze, a nemzetet a közös történelemtudat. A nemzeti identitásnál és közösségnél még nem jelent meg civilizációnkban erősebb összetartó erő, amely hosszútávon hatékonyabban tudná garantálni egy közösség jólétét és túlélését.
Ez az újkeletű globális tudat, amely kinevezi önmagát nemzeti örökségek feletti bírának, semmi más, mint egy átmeneti állapot a keresztény Európából az iszlám „Európába”. Nincs B variáns, ez az egyetlen logikus és szükségszerű végkifejlete a nem nemzeti és történelmi alapon való politizálásnak.
Ami a politikai képviseletünket illeti, nem kell valami idealisztikus elképzelésekkel hozzáállni a felvidéki magyar párt értékeléséhez. Átalakulóban vannak, nem kevesebb, mint egy új étoszt kell kialakítaniuk, ami az eltűnőfélben lévő Európában egy kis magyar közösség fennmaradása mellett hoz fel érveket. Ez nem kis feladat, de az utolsó hónapok tűz és vas próbája talán segíti őket, hogy teljes mértékben felnőjenek ehhez a gigászi feladathoz. De valójában mi nem rájuk, hanem magunkra szavazunk.
Közülünk valók, és ha ez az a képviselet, amit közösségünk ki tudott produkálni az utolsó években, akkor ezt kell támogatnunk. Elvégre is mit tud ahhoz, amit ők kínálnak, hozzátenni az az alternatíva, amire Szlovákiában ma egy magyar még szavazhat?
A magyar nemzet ma Európában nemcsak egy azonos nyelvet beszélők közösségét jelenti, hanem a valódi európai értékek és történelem utolsó bástyáját. A nemzeti szuverenitás gondolatának megőrzőjét, a családi értékek és a gyermekek védelmét, a keresztény hitből építkező erkölcsiséget. Röviden, a tisztességes embert. E közösség mellett kell letennünk szavazatunkat, ellenkező esetben a következő négy évben felváltva rohangálhatunk majd a progresszívektől a nacionalistákig érdekképviseletért, attól függően, épp hol rugdosnak kevésbe. Nincs okunk arra, hogy kitegyük magunkat ennek a megalázó helyzetnek, arra pedig végkép nincs jogunk, hogy ezt adjuk örökségül az utánunk érkező generációknak.
