Say no to racism
A labdarúgásnak, mint a legnépszerűbb sportnak elvileg összekötő erőként kellene funkcionálnia, vallást, bőrszínt, társadalmi hátteret felülírva. A 21. században azonban ott tartunk, hogy továbbra is rendszeresek maradtak a kisebbségeket ért negatív megkülönböztetések, illetve egyes játékosokat bőrszínűk miatt is abuzálják.
Sajnos ismét aktuálissá vált a téma, Vinícius Júniort ugyanis rasszista megjegyzésekkel illették a Benfica - Real Madrid összecsapáson, ezúttal viszont nem a szurkolók, hanem a hazaiak egyik játékosa. A brazil labdarúgó újra és újra rasszista rigmusok célpontjává vált Spanyolországban, persze provokáló viselkedése miatt őt sem kell félteni, ezt viszont egyetlen futballista, sőt ember sem érdemli meg. De más színes bőrű játékost is sértegettek ilyen módon, néhány évvel ezelőtt Romelu Lukaku Olaszországban kapott majomhangokat a lelátóról. Ezek nem egyedi esetek, nem túlérzékenység. Ezek rendszerszintű dolgok.
A probléma gyökereit mélyebben kell keresni. A nézők megpróbálnak névtelenségbe burkolózni, sok helyen ezért már kizárólag névre szóló jeggyel lehet bemenni a mérkőzésekre. A közösségi média sem tesz jót ennek a problémának, itt szinte általánossá váltak a rasszista megjegyzések. Egy kihagyott tizenegyes után fekete játékosok Instagram-oldalai percek alatt telnek meg rasszista üzenetekkel. A digitális térben elmosódnak a határok, és az esetek többségében a következmények is elmaradnak.
Persze a rasszizmus nem kizárólag a labdarúgásban figyelhető meg. A társadalomból érkezik, és ott is kell kezelni. Ám a futball különleges felelősséggel bír, mivel továbbra is a legnépszerűbb sport, így sokkal nagyobb hatása van a társadalomra nézve. Egy világbajnoki döntőt több milliárdan néznek, ha tehát ott következmények nélkül hangzanak el gyűlöletkeltő rigmusok, az üzenet messzire jut.
Mindig jó látni, hogy a futballközösség mennyire összetartó is tud lenni, mikor a csapattársak kiállnak az adott játékos mellett, ugyanúgy az edzők, a szurkolói csoportok pedig nyíltan elhatárolódnak a rasszista egyénektől. Ezek a pillanatok mutatják meg, hogy a futball képes önkorrekcióra, viszont ideális körülmények között erre nem lenne szükség.
A rasszizmus elleni harc nem kampány, hanem lényegében egy hosszú folyamat. Az utánpótlásban tudatosan felhívják erre a fiatalok figyelmét, a felnőtt szinten pedig következetes szankciókkal folytatódik. Ez a probléma folyamatos figyelmet igényel, mivel sajnos sohasem zárul le vagy tűnik el. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a futballisták nem csupán élsportolók, hanem ugyanolyan emberek mint mi magunk. Az őket ért bántások ugyanannyira fáj nekik, mint nekünk, talán még érzékenyebben is érinti őket.
A labdarúgásban lényegében különböző hátterű emberek küzdenek egy közös célért, de csak akkor, ha a pályán és azon kívül is érvényes a tisztelet. A kérdés nem az, hogy létezik-e még rasszizmus a futballban. Létezik. A kérdés az, hogy hajlandók vagyunk-e végre nemcsak beszélni róla, hanem hosszú távon tenni ellene.
