Rinocéroszbőrűek buborékai
Szlovákia utolérte Európát. Vagyis pontosítsunk egy kicsit. Pozsony érte utol Brüsszelt, és talán már meg is előzte. Legalábbis a színpadias politizálást, az információbuborékba kényszerített „haladár” választók folyamatos elhülyítésének taktikáit és azt tekintve, hogy az utóbbihoz milyen vastag rinocéroszbőrt képesek növeszteni az arcukon egyes politikusok.
Ki a fene az a Branislav Gröhling? - kérdezhetik Brüsszelben. Mi a csoda az az SaS? – kérdezheti Kaja Kallas értetlenül nézve Ursula von der Leyen-re, akit, bár nem válaszol, a pozsonyi liberálisok pártjának rövidítését hunyorogva nézve elfog némi nosztalgia a régi időkre nézve. Aztán közösen felsóhajtanak és megállapítják: ez a hajó már úgy elhúzott, mint az orosz árnyékflotta következő tankerje a svéd fregatt elől a Balti tengeren.
Egyszeriben mégiscsak felragyog az EB elnök arca, s már mondja is: ha versenyben szeretnének maradni a legvaskosabb pofabőr címéért, akkor biztos, ami biztos legközelebb nekik az Európai Unió egész, vagy legalább egy tagállamának lakosságát kell feljelenteniük hazaárulásért, azt a népséget, amely egyre nagyobb mértékben adja bizonyítékát annak, hogy alatomos módon elárulja az EB „magasztos” céljait. Punktum, a megoldás megszületett, pecsét rá, főpróba néhány hét múlva a folytatás pedig belátható időn belül.
Mindezek a nagyléptékű brüsszeli tervek persze már semmit sem változtatnak a tényen, hogy az elsőség most már mindörökké Gröhlingé és a megválaszthatóság lécére félelmekkel sandító pártjáé marad, hiszen személyesen nekik jutott eszükbe (?), hogy egy regnáló miniszterelnököt azért vádoljanak hazaárulással, mert az – akármilyen gyengécske eszközzel is – de legalább megpróbálta megvédeni országa érdekeit egy másikkal szemben.
Félreértés ne essék, nem azt akarjuk állítani, hogy Robert Fico kormánya tökéletesen kezeli a kőolajtranzit leállítása kapcsán előállt, egyre aggasztóbb helyzetet, de megteszik, amit tudnak. Ezen sorok olvasói között, bizonyára akadnak olyanok is, akik egyetértenek azzal az állítással, hogy Zelenszkijék olajterrorjára nem az Ukrajnába irányuló vészhelyzeti áramszállítást kellett volna leállítani, hanem mindent olyan szállítást, amely egy nappal is segít fenntartani a nyugati megbízói megrendelése alapján békét kötni nem hajlandó ehelyett százezreket a front húsdarálójába küldő kijevi rezsimet. Persze, így a lehetőségek pontos határait nem ismerve, a billentyűzet mellől mindig lehet többet akarni, de igazából lehet, hogy annak is örülni kell, hogy a regnáló kormányzat nem a teljes érdekfeladást választotta.
Az viszont kétségtelen, hogy bármiféle - és főként nem ilyen irányú – kritikára a legkevésbé azoknak van erkölcsi, vagy bármiféle más jogosultságuk, akik tevékeny részesei voltak azoknak a mostanit megelőző kormányzatoknak, amelyek, de jure (egyelőre sajnos) nem, viszont, de facto számos alkalommal hazaárulást követtek el, hogy csak az ország teljes légvédelmének és légierejének bűnös-bűzös elajándékozását említsük Ukrajnának. Ha tehát Robert Fico és kormánya a téma kapcsán valamiben is bűnös, az az, hogy ez a brüsszeli báb-elitnek és az azok mozgatóinak utasításait A-tól Z-ig betartó „liberális-progresszív” társaság még a pozsonyi kávéházakból konspirál és nem a hűvösön néz szembe saját tetteivel.
